Japán törpefarkas - Vissza az élők sorában?

 A szürke farkas talán a legelterjedtebb ragadozója a mai megafaunának. Mikor a populációjuk nagy volt, az ember találkozhatott velük Észak-Amerika és Eurázsia erdőségeiben, sőt a legújabb kutatások szerint bizony elterjedt még Észak-Afrikában is. Számítsuk csak ide a házi kutyát, ami bizony elterjedt az egész világon, még az Antarktiszon is, így elmondhatjuk a farkasról, hogy bizony világszerte ott van, a legtöbb élettérben. A tévhitekből származó üldöztetés nem múlt el nyomtalanul a farkas számtalan alfaja kipusztult az utóbbi ezer évben. Köztük a japán farkas is, vagy mégsem? A bejegyzésben körbejárom ezt a témát.

Conraad Jacob Temmick illusztrációja a japán törpefarkasról.

A farkasok már az ősidők óta fontos szerepet játszottak a japán kultúrában. Az egyik legelterjedtebb elnevezésük az ōkami volt, vagyis "nagy szellem". A sinto vallásban egyszerre tisztelték nagyhatalmú, jóságos szellemként aki a céljához vezeti az arra érdemeseket, de gondoltak rá úgy is, mint kegyetlen gyilkosra. Innen erednek azon nevek, mint a "nagy kutya" vagy a "nagy harapás".  Az ősi japánok két farkasfélét különböztettek meg Japánban ezentúl, az egyik a már említett ōkami, amirő lOno Ranzan (1729-1810) japán botanikus és gyógyító írt az 1803-ban megjelent "Jegyzetek a természettudományok oktatásához" művében. A leírása szerint szürkésbarna állat, hosszú hamuszínű, fehérvégű farokkal, vágott szemekkel és (!) úszóhártyás lábakkal, a japán tudós azt is megemlíti művében, hogy az állat húsa bizony ehető. A másik rejtélyesebb teremtmény a yamainu (hegyi kutya) hasonlatos állat volt, sárgapöttyös bundával, erős szaggal, de a húsa ehetetlen, és a szaga erős és átható. A rejtélyre felfigyelt 1823-ban Philip Franz von Siebold német botanikus, és úgy döntött hogy végére jár a rejtélynek, és vásárolt két példányt, mint a farkasból, mint a hegyi kutyából. Arra jött rá, hogy a két állat különálló. A hegyi kutya bundáját elküldte a Holland Természettudományi Múzeumba. 1839-ben ezt a bundát és Siebold feljegyzéseit felhasználva Coenraad Jacob Temminck a Japán állatvilágáról szóló írásába a két állatot egymás szinonimájaként kezelte és japán farkasként egy kalap alá vette.

A yamainu, más néven hegyi kutya 1881-es ábrázolása, amit tévesen Japán farkasként neveztek el. Úgy fest, hogy ez az állat egyfajta keveredés volt a japán farkas és az olyan tradicionális japán kutyafajták, mint a shiba-inu között. 

Carl Hubert de Villeneuva vázlata a Siebold által fogságban tartott japán farkas (okami) példányról. Ez az egyetlen hiteles európai ábrázolás a Japán farkasról, ami nem "hegyi kutya".

Mint ahogy olvashatjátok a japán farkast (Canis lupus hodophilax) két állatból rakták össze. Mostanság azonban csak az okaminak nevezett példányokat tartják japán farkasnak. Ezen túl úgy fest, hogy a Japán szigetvilágban több farkas, esetleg kutyafaj is volt. A feljegyzések yamainunak neveztek egy olyan állatot, aminek rövid lába volt és menyétszerű megjelenése volt. Egy megnyúlt lábú, vastag prémű állatról is szól fáma, ami a tudományos konzenszus szerint egy kutya/farkas hibrid, vagy talán az ázsiai vadkutya másnéven dhole népi leírása lehetett. Hokkaido szigetén egy nagyfejű és rövidlábú kistermetű állat élt a Hokkaidoi farkas mellett. A feljegyzések alapján izgatottságukban ugráltak és táncoltak.

Korabeli ábrázolás az okamiról és yamainuról

A hegyi kutya/farkas témakörhöz még visszatérek a bejegyzés egy későbbi pontján, előbb vizsgáljuk meg a japán farkas múltját. A fosszilis maradványok alapján az elterjedési területe magába foglalta Kyushu, Shikoku és Honshu szigetén, tehát a szigetvilág déli részén volt elterjedt. A mitokondriális DNS elemzése alapján a törpefarkas genetikailag egy modern vadonélő, szürkefarkas populációval van rokonságba, az Olaszországban élő farkasokkal. A Kínában és Oroszországban talált fosszílis farkasleletek genetikailag nem egyeztek a törpefarkaséval, így azok nem lehettek ennek a fajnak az ősei. Így valószínű, hogy a japán farkasok ősei azon pleisztocéni farkasok leszármazottai, akik az Ázsiai kontinensről 125 000-25 000 évvel ezelőtt érkeztek a Koreai félsziget és Japán déli csücske közötti földhídon. A genetikai vizsgálatok azt is kiderítették, hogy a japán törpefarkas legközelebbi élő rokona a dingó, az új-guineai éneklő kutya, valamint  a szibériai husky, a shiba inu és a kishu. Igen, ezek szerint a törpefarkas azon farkasok utolsó túlélő leszármazottja lehetett, amikből a mai ember a kutyát háziasította. Ha érdekelnek a farkasok körében végzett genetikai vizsgálatok legújabb eredményei, akkor ajánlom neked ezt a bejegyzésem.

A japán törpe farkas elterjedésének gátat szabott a Honshu szigetét északi részét Hokkaido szigetététől elválasztó Tsugaru szoros.  Az északi Sakhalin és Hokkaido szigetén az Ezo vagyis Hokkaido farkas (Canis lupus hattal) volt elterjedt. Ezek a farkasok ellentétben a törpefarkassal normális méretűek voltak és csak távoli rokonságban álltak a déli szigeteken élőkkel. E farkasok ősei 13000-5700 évvel ezelőtt települtek be a japán szigetekre Szibéria területéről, és a mitokondriális jellemzők alapján közös genetikai őseik voltak a mai élő Észak-Amerikai farkasokkal. A csontok szénizótopos jellemzői alapján pedig az étrendjük ugyanúgy tartalmazott halat és szárazföldi zsákmányállatokat, mint ahogy a mai brit kolumbiai farkasoké is. A hokkaidoi farkast a 19. században írtoták ki, mikor a Medzsi császárok bevezették az amerikai típusú, farm alapú mezőgazdaságot, ami a farkasok tömeges, strichinnel való megmérgezéséhez vezetett.

Egy tévhitet el kell oszlatnom. A japán törpefarkas a neve ellenére nem a világ legkisebb farkasfajtája, van nála kisebb is, az arab farkas koponyája sokkal rövidebb. Egy kifejlett japán farkas méretre akkora lehetett, mint egy akita inu. És itt elérkeztünk a következő témánkhoz, amire a csontok alapján jöttek rá az archeológusok. A későbbi maradványok már erőteljesen mutatták a házikutyákkal való keveredés jeleit, és valószínűleg az említett yamainu is a japán farkas/házi kutya kereszteződésének eredménye. Ez általánosan elvadult kutyák és a farkasfalkák között történtek, de előfordult hogy kényszerítették a befogott vad farkasokat a nőstény kutyákkal való párosodásra, hogy erősebb fajtát hozzanak létre. Végül ez a kereszteződés vezetett a farkasok kiírtásához. 

A hatóságok nem tudták megkülönböztetni a farkasok és az elvadult kutyák nyomait a támadások helyén, így válogatás nélkül minden állatot kilőttek. 1701-ben a nemesek fejpénzt tűztek ki minden megölt farkas után. A farkasok helyzetén sokat rontott, hogy Japánban megjelent a veszettség, és sok farkas megvadult. Valamint az otthonukat jelentő erdőségeket kivágták.  1742-ben már szervezett hajtóvadászokat rendeztek a farkasok ellen. A kiírtásuk végül a Meidzsi politika részévé vált. A farkasok a kamik küldötteiből a helyiek szemében kártevővé váltak, és így célponttá. A japán farkasok, amiknek Honsu szerte 20 sintó szentélyt építettek és a vonyításukkal katasztrófákat jeleztek előre, hivatalosan kihaltak a természetben a huszadik század elején, mikor Malcolm Anderson 1905. január 23-án látta egy törpefarkas tetemét.

1923. szeptember 1-én Tokióiban megremegett a föld Tokióban. A katasztrófa Japán történetének legtöbb emberi áldozatot követő földrengése volt négy percen át tartott. Szökőár és tűzvész követte, és a földrengés előtt sokan farkasvonyítást hallotak. 1910 augusztusában Matsudaira mezőgazdasági területén lelőttek egy kutyaszerű állatot. Az állatot megölő gazdák azt gondolták, hogy egy elvadult kutya vagy a közeli állatkertből szökött koreai farkas lehetett, de az állatkert munkatársai cáfolták ezt, és azt mondták  hogy az egy törpefarkas volt.

Az 1910-ben megölt megölt rejtélyes kutyaféle és a vadászai. A tetemet tartosították, de további vizsgálatra nem volt lehetőség, mivel a második világháború pusztításai miatt a tetem elpusztult egy tűzvészben.

A 2000-es évek elején Yoshironi Imazumi és társa Mizuko Yoshiyuki  a Japán Nemzeti Múzeum zoológusa és farkasszakértője megvizsgálta a fotót és a naplóbejegyzésekben lévő mérési eredményeket. Imazumiról tudni kell, hogy ő írta le az úgy nevezett Iriomote macskák, a leopárdmacska japán alfaját, szóval értette a dolgát ha az állatok anatómiájáról volt szó. A vizsgálatok során a következő következtetésekre jutottak. Az állat színe, a lekerekített farok, a testarányok és a feljegyzésekben említett testsúly a japán törpefarkas jellemzője. Ez nem jelenti azt, hogy a japán farkas fennmaradt, hanem csak hogy néhány példány sokkal tovább fennmaradhatott. További észlelések is történtek japán erdőiben. 1934-ben szarvasokra vadászók egy 5-6 főből álló farkasfalkát láttak az erdőben mozogni. 1936-ban egy Kii félszigeten élő gazdálkodó egy kölyökfarkast talált erdőbe, hazavitte, de félt attól hogy az anyaállat megkeresi, így inkább visszavitte a vadonba. A farkasok észleléseinek száma a negyvenes és ötvenes években a farkasok észlelései meredeken emelkedtek, ez betudható annak, hogy Japánban ekkor általános hadkötelezettség volt, sok férfi elment a háborúba, és így, farkaspopuláció talán emelkedni kezdett a vadászat hiányában.

1964-ben Kenji Yanai a fiával és egy kollégájával hegyet mászott a Ryogami-hegynél, mikor egy kistermetű farkassal találkoztak, ami a közeledtükre elrohant. 1998-ban Chichibuban a Tokio közelében emelkedő hegyekben kutyaszerű állatokat láttak a bokrok között szaladni, nyüszítést és vonyítást is hallottak. Azonban véleményem szerint a leg meggyőzőbb bizonyíték egy 2000 július 8-án készült két fénykép.

Satoshi Nishida középiskolai igazgató éppen túrázott, mikor az erdőből előjött egy közepes termetű, farkasszerű állat. A prémje szürke és fehér bundája volt, ami a füle mögött és a lábán narancssárga volt. És roppant mód végre egy olyan fotót látni, amin nem mozdul be az állat, és nem olyan mint ha egy krumplival vagy jobb esetben egy kaputelefonnal csinálták volna.

A színezet alapján ez épp úgy lehet egy olyan japán törpe farkas akinek az ősei között talán egy házikutya lehetett, mint egy olyan elvadult kutya, aminek a génjei úgy keveredtek, hogy végül törpefarkashoz hasonlatos külsőt kapott a természettől. És persze a fentebb leírt észlelések alapján lehettek azok épp úgy elvadult kutyák, mint a törpefarkas túlélő populációi. Hogy mi szól a túlélés ellen? Először is, hogy Japánnak nagy a népsűrűsége, de ez a sziget azért is megfelelő búvóhely bármely rejtőzkődő állatfajnak, mert a lakosság 90 százaléka a tengerparti síkságon fekvő városokra összpontosul, és ezt nézve sok ember nem járta vadon van Japán vidékén. A farkasok eltűnése óta a legnagyobb szárazföldi ragadozó itt a tanuki és a Japán örvös medve. A szarvasok és a vaddisznók viszont annyira elszaporodtak, hogy sok helyen már kártevők. Ez a szám éppen elég nagy, hogy a farkasok kisebb populációit eltarthassák. Ami viszont nagyon kétségessé teszi a túlélést a tárgyi bizonyítékok kis száma, és a belőlük kivonható genetikai vizsgálatának nehézsége. A kevés, preparált példány DNS szenyezett, elemzésre nem alkalmas. Másrészt itt is problémát jelent a már említett kereszteződés.  Az Akita-inu, a Shiba-inu és a Shikoku-inu nevű kutyafélék ősei Kr.e. 8200-ban érkeztek kb Japán szigetére a korai Jomón kultúra telepeseit kísérve. Ezek a kutyák félig vadak lehettek, és gyakorta kereszteződhettek a szigeten élő törpefarkasokkal. Azok génjei jelen lehetnek a kutyák örökítőanyagában, és fordítva is. Tehát ha élnek törpefarkasok a vadonban, azok a sok kereszteződés miatt nem azok a törpefarkasok, amik pár száz éve még Japánban éltek.  Elég pesszimistára sikerült ez a cikk, de azt kell mondanom, hogy nagyobb esélyt látok a törpefarkas fennmaradására, mint például arra, hogy Afrikában még élnek dinoszauruszok. Azonban erre a választ egy élő példány bizonyított befogása, vagy genetikai vizsgálatok adhatják meg.

Viszont nem tartanám ördögtől való ötletnek, hogy hasonlóan a Heck-marhához ami az őstulok újraalkotására irányuló kereszteződési kísérlet eredményeképpen jöttek létre, addig keresztezzük az említett kutyafajták egyedeit és a szürke farkast, míg a törpefarkashoz hasonló állat nem jön létre. Persze nagyobb az esély, hogy ez valami kedvtelésből tartott kutya lenne, de pár populációt vissza lehetne telepíteni a vadonba, hogy betöltsék a japán farkasok, az őseik megürült helyét.

(Ha érdekelnek még japán kriptidek, akkor ajánlom neked a Tsuchinoko-ról és a Hibagon-ról szóló bejegyzésem. Ha további rejtélyes kutyafélékről szeretnél olvasni, akkor ajánlom a Shunka Warak'in-ról, a Waheela-ról, de olvashatsz még a Széth rejtélyes állatáról vagy Gévaudani fenevad históriáját)

Ha tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni ehhez hasonló érdekességekről a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát,  vagy iratkozz fel a kapcsolodó Youtube csatornára. Ha pedig beszélgetni szeretnél az őslénytanról, a kriptozoológiáról és más érdekes témákról, akkor ajánlom neked a Primeval Online-al közös Discord szervert.