A gévaudani ragadozó históriája, és ami mögötte van

1764 nyarának elején egy fiatal nő, akinek a neve nem maradt fent a történelmi feljegyzésekben éppen szarvasmarhákat legeltetett a dél-franciaországi Gévaudan tartományhoz tartozó Mercorie erdő közelében. Az a nap emlékezetes volt a számára, mikor a fák közül előlépett egy hatalmas, farkasra emlékeztető állat, amely a szemtanú leírása szerint akkora volt, mint egy borjú.  A nő valószínűleg megbénult a félelemtől, de a csordát vezető bika az övéinek védelmére kelt, és elüldözte a fenevadat. Azonban mikor a különös kutyaféle újra felbukkant, akkor már áldozatot is szedett: a 14 éves Janne Bouletett, szintén ezen a környéken. A lány holttestére a közeli dombon találtak rá, a szívét kirágta valami.

Hamarosan az állat visszatérő vendége lett ennek a vidéknek, magányos nőkre, gyermekekre és férfiakra támadt. Hol csak bizonyos belső szerveiket tépte ki, hol teljesen felfalta az áldozatait. A babonás helybéliek úgy gondolták, hogy egy farkasember választotta vadászterületéül, vagy maga a Sátán jött el értük.

Mi lehetett ez a különös lény? Ami a legfontosabb, miért is csinálta, amit csinált? A bejegyzésből kiderül.

A Marie-Jeanne Vale felveszi a harcot a gévaudani ragadozóval. Az emlékmű a gévaudani Auers falucska közelében áll.

A szemtanúk beszámolói szerint a teremtménynek hosszú, farkaséra emlékeztető pofája volt, amiben jókora fogak ültek. A fülei kicsik és kerekek voltak. Az állat farka a párducéhoz hasonlóan hosszú, de állítólag olyan izmos és erős, hogy képes volt egy csapással embert ölni vele. A lábai végén pedig jókora, súlyos karmok voltak, amik szinte patának is beilletek. A mellső lába rövidebb volt, mint a hátsó.
1764 decemberében is folytatódtak a támadások, a helybeliek között pedig szárnyra keltek arról a pletykák, hogy nem egy, hanem két állat van: egy hím és egy nőstény. Több kortárs beszámoló szerint párban látták az állatokat, egy másik szemtanú szerint kölykökkel. 1765 január 12-én Jacques Portefaix többször is megtámadta és megfutamította a ragadozót. XV. Lajos király 300 lírát adott fejpénzül Portefaixnak.
Három héttel később a király két professzionális farkasvadászt fogadott fel: Jean Charles Marc Antoine Vaumesle d'Ennevalt és fiá, Jean-Françoist, hogy tegyenek pontot az ügy végére. Ez mai szóval élve Lajos királytól egyfajta PR fogás volt, hogy tetszelegjen a népét a sárkánytól védő uralkodó szerepében. A két farkasvadász február 17-én érkezett Gévaudanba, nyolc farkasok felhajtására kiképzett vérebbel. Az elkövetkezendő négy hónapban több eurázsiai farkast is megöltek, de egyik sem volt a különös ragadozó. Közben folytatódtak a támadások amik hol az embereket, hol a haszonállataik csordáit célozták.

Június 23-án Antoine De Beauterne Marques Argents a király lovagja érkezett, hogy felváltsa a farkasvadászokat. Ő már jobban felszerelt volt, és eredményeket is elért. Július 6-án megtalálta két állat nyomait, amit ő hímként és nőstényként azonosított.
Augusztus 11-én Marie-Jeanne Vale és húga a Desges-folyó mentén a teheneiket itatták, mikor a teremtmény meglepte őket. A lánynak volt annyi lélekjelenlétre, hogy a testvére védelmére kelljen, és a nála lévő bot végére szerelt bajonettel megsebezte a vadállatot. Az fájdalmában a folyóba vetette magát. De Beauterne, Jeanne d'Arc-hoz foghatónak nevezte a leány bátorságát. Ennek ellenére a támadások száma továbbra is nőtt. Antoine pedig nem tudta elkapni a vadállatot, már arról írt emlékirataiba hogy feladja.

Bill M. Rebsamen festménye.

1765 szeptemberében meglőtt egy szürke farkast, aminek a magassága 80 centiméter volt, a hossza 1,7 méter és 60 kilogramm súlyú volt. De Beauterne azonnal rámondta, hogy ez itt a bestia, kitömette és elküldte Párizsba, ahol a vadászt szörnyölő hősként kezdték el ünnepelni. A támadásoknak nem szakadt vége. 1765 december 2-án a ragadozó megsebesített két férfit, és még több tucatnyi támadást írtak a számlájára La Besseyre-Saint-Mary városának közeléből. Sokak szerint a ragadozó párja tért vissza bosszút állni, de véleményem szerint De Beauterne nem a valódi állatot kapta el, hanem lelőtt egy nagy szürke farkast, és úgy preparálta ki, mintha maga lett volna a ragadozó, mint ahogy a Farkasok Szövetsége című, az eseményeket kiszínezve bemutató, de egyébként zseniális francia filmben is láthattátok.

1767-ben egy helyi nemes Apcher márki magára vállalta, hogy levadássza a vadállatot. Június 19-én sikerült is pontot tenni a hisztéria végére. Egy Jean Chastel nevű helyi gazdálkodó és vadász egy ezüstgolyóval terítette le a vadállatot. Innentől a támadások befejeződtek, Gévaudan környékén újra viszonylagos nyugalom lett. Az állatot elvitték megmutatni a királynak, azonban a Gevauantól egészen a Versailles-ig tartó úton minden faluban megmutatták. Mikor a király színe elé került a vadállat teteme már erőteljesen bomlott. A dögöt a királyi palota kertjének egy félreeső sarkában temették el.

Több elmélet is született, hogy mi lehetett a vadállat.

Mondták, hogy fogságból megszökött hím oroszlán, egy helybéli által háziállatként tartott csíkos hiéna, emberek megölésére beidomított farkas-kutya keverék, amire páncéllemezeket szereltek. Az okkult magyarázatok szerint ez egy vérfarkas volt. A kriptozoológia körében pedig kettő, évmilliókkal ezelőtt kihalt állatot gyanúsítanak azzal, hogy mi is volt a bestia.

Az első, hogy egy máig fennmaradt Mesonychidia, vagyis patás ragadozó. Ezek a külsőre kutyára emlékeztető, de valójában párosujjú patások közé tartozó húsevők az eocénben élték a virágkorukat Észak-Amerika és Ázsia újonnan kialakult prérijein. Az oligocénra az egyre szárazabb éghajlat kihaltak, mivel megritkultak a táplálékukat jelentő nagytestű növényevők. A leírás alapján igen, hasonlít rájuk. Azonban azóta eltelt 33 millió év, és azóta már a takarítók szerepéből is kiszorították őket más, fejlettebb emlőscsoportok.

A másik kedvelt válasz a bestia mibenlétének magyarázatára az, hogy a Hyaenodon genus egy máig fennmaradt faja. Ezeknek a nagy termetű creodontáknak 42 fajuk élt a késő eocéntől egészen a korai miocénig. Elterjedtek Afrika, Eurázsia és Észak-Amerika minden részén, viszont a nevükkel ellentétben se nem őseik a hiénáknak, se nem kihalt rokonaik. Csupán távoli kapcsolat van, mivel a mai modern ragadozókkal csupán közös őseik vannak. A sorsukat az pecsételte meg, hogy nem tudtak olyan gyorsan futni, mint a megjelenő kutya és macskafélék, valamint az agyuk mérete és barázdáltsága alapján sem érték el azok értelmi képességeit. Ezért nem maradhattak fent napjainkban, mivel dögevőnek is túl lassúak.

És szerintem az a teória sem állja meg a helyét, hogy valaki beöltözött a fenevadnak, és úgy ölt. Igen, elképzelhető, hogy valakinek lehetett akkoriban ilyen aberrációja. És ez jó magyarázat lehet, lásd napjaink sorozatgyilkosait. Viszont bizonyos jelek arra utalnak, hogy több egyed is felelőssé tehető a támadásokért. A beszámolók nem egyeztek meg a teremtmény színében. Alapesetben a színe vörös volt, de a különféle beszámolókban megemlítik, hogy egyszer a mellkasán jókora, szürke folt volt, más szemtanúk halvány csíkokat láttak a vadállat hátán. Ritkán fekete bundásnak látták, amit fehér foltok tarkítottak. Ha nem vesszük kitalációnak a beszámolók nagy részét, akkor egy faj, több különböző mintázatú példányáról van szó.
Ahogy az is érdekes, hogy a vadállathoz hasonló teremtmény már feltűnt a Gévaudanban történt események előtt és után is Európában.

Marcus Bühler kriptozoológus rekonstrukciója a bestiáról.

1632-ben a Franciaország északnyugati részén található Cinglais falucska nyugalmát egy vadállat támadásai zavarták. Az elkövetkezendő egy évben harminc embert ölt meg, míg 1633 júniusában le nem lőtték a Cinglais-i bestiát. Egy nagyon izmos és mozgékony vörös bundás, farkasszerű teremtmény volt. Ahhoz, hogy elkapják 2000-3000 vadászt is bevette magát az erdőbe.

Fametszet a Cinglais közelében támadó vadállatról.

Európa más részeiről is érkeztek jelentések. 1810-ben a Brit szigeteken látszottak megismétlődni a Gévaudani események. Anglia nyugati részén található Cumbria megyéhez tartozó Ennerdale völgyében egy hasonló állat fosztogatta a juhnyájakat. Hat hónapon át juhok százaival végzett, amiknek csak néhány szervét falta fel és a vérét szívta ki. Egy helyi gazda szerint, aki látta az ennerdale-i teremtmény az állat testalkata egyszerre hasonlított kutyára és macskára (a gevaudani teremtményről is elmondható ez), a színe homokbarna volt, és a testét széles, fekete csíkok borították.
Vadászok érkeztek a völgybe, hogy felhajtsák és végezzenek a ragadozóval. 100 férfi próbálta elkapni lóháton és kutyákkal, a gyors teremtmény sorra lehagyta őket.

Az ennerdale kutya, vagy vámpírkutya. Ez a teremtmény 400 birkát pusztított el a 19. században. A leírások alapján hasonlított a gévaudani teremtményre, talán ugyanahhoz a fajhoz tartoztak, csak ez az állat egy másik színváltozatot képvisel. Nemes Boglárka akvarellje.

Végül egy Jonathan Patrickson nevű vadász került elég közel, hogy elejtse a ragadozót az Ehen folyó partján. A golyó megsebesítette a teremtményt, mire az a vízbe ugrott. Mikor a folyam egy távolabbi szakaszán az kikecmergett az állandó úszástól és a sérüléseitől kimerült, így megölték a lényt. Az Ennerdale ragadozó 51 kilogramm lett az utólagos mérések alapján. A kitömött holttestet a Keswicki Múzeumba küldték, ahol az ötvenes évekig volt kiállítva, míg nem a múzeum kurátora ki nem dobta az értékes kiállítási tárgyat. A legelterjedtebb teória szerint az Ennerdale ragadozó egy erszényes farkas volt, ami egy vándorcirkusztól szökött meg. Ezt a feltevést nem tudom ellenőrizni, de számomra ez lehetetlen. Az erszényes farkasok ritka vendégei voltak később a világ állatkerjeinek, mivel bajosan lehetett őket fogságban tartani. Sajnálatos módon a múzeumban kiállított tetemről nincs egy fénykép se, de a feljegyzések szerint ki volt állítva.

A londoni állatkert erszényes farkasa 1910-ből

1874 áprilisában az Írországi Cavan megyében egy titokzatos ragadozó támadta a birkanyájakat. A zsákmányállatainak csak bizonyos szerveit távolította el, és egyszerűen kivéreztette őket. Ez megegyezik mint a gévaudani, mint az emmerdale-i eseményekkel, ahol a ragadozó szintén csak a zsákmányának bizonyos testrészeit falta fel.
1893 júliusától decemberéig tartó időszakban Oroszországban, a Fekete-tenger közelében lévő Trosnya falu környékén egy hosszúfarkú kutya támadt emberekre. Később ez után az állat után is hajtóvadászatot szerveztek. Mérgezett csalikkal próbálták elejteni a vadállatot. A lénynek a szemtanúk szerint egyszerre voltak macskákra (hajlékony gerinc, hosszú és rugalmas farok) és kutyákra jellemző (hosszú pofa, nem visszahúzható, hegyes karmok) jegyei.

Wolf-Goddess alkotása

És bármilyen meglepő, de a XX. század utolsó évtizedeiben is feltűnt a Gévaudani teremtmény egyik fajtabélije. 1997-ben a szerbiai Slatina közelében egy ismeretlen állat haszonállatok tucatjaival végzett. a Leírások szerint nagyobb volt, mint egy pitbull, a pofája hosszú volt, míg a lábai rövidek. Ennél az esetnél nem volt farka, vagy talán a szemtanúk valamiért nem látták, esetleg megcsonkított példány volt. A vadállat aztán eltűnt, csak 2000 novemberében tért vissza, és egy birkanyájat fosztogatott rendszeresen. 150 vadász indult el, hogy elejtse a vadállatot, és még a helyi, NATO békefenntartó erők is beszálltak a teremtmény keresésébe. Utoljára 2001-ben tűnt fel, mikor egy éjszaka alatt megölt tíz birkát. Mint az előbbi esetleírások alapján láthatjátok a Gévaduani história nem egyedülálló Európában. Évszázadonként titokzatos ragadozók tűnnek fel az öreg kontinensen, és hát hatalmas nyomokat hagynak. Azonban a leírások alapján elmondható, hogy ezek bizony nem hiénák, nem megszökött oroszlánok.
Viszont, ha tényleg egy különálló állatfaj, akkor mi lehet?
A mostani fejtegetésem erősen spekulatív lesz, szóval kezdjük. A ragadozók ősei a Miacidae családba tartoztak. Ezek az állatok a fákon éltek, és legjobban a ma élő, nyestekre emlékeztető ragadozók voltak. Ezek közül kerültek ki a kutyák ősei is Észak-Amerika területén. Ezek az első kutyák, amelyek a Hesperocyoninae alcsaládba tartoztak karcsú, megnyúlt testű állatok voltak, melyek hajlékony gerincükkel, rövid lábukkal és hosszú farkukkal macskaszerű jellemzőket is mutattak. A késő eocéntől a korai oligocénig élt Észak-Amerika területén.

A Hesperocyon lehetett az első, mai értelembe vett kutyaféle. Bár a paleontológusok szerint az életmódja a ma élő rókákéra emlékeztetett, de a testarányai alapján a ma élő nyestekhez hasonlóan akár az alacsonyabb fák ágait is megmászhatták. Fabrizio De Rossi alkotása. 

A Hesperocyon genus nem halt ki utódok nélkül. Ezekből alakultak ki később a Borophaginae családba tartozó nagytermetű, erős fogazattal rendelkező hiperragadozók, és a mai kutyafélék is. Amelyek egészen a Bering földhíd 8 millió évvel ezelőtti első létrejöttéig csak az Észak-Amerikai kontinensen éltek. Aztán néhány fajuk átjutott Eurázsiába és itt is elterjedtek. Tételezzük fel, hogy élt egy Hesperocyon faj ezekben az időkben, aminek a kutatók még nem találták meg a maradványait. Ez a ragadozó talán úgy ahogy alkalmazkodott a nyílt területekhez. A lábai meghosszabbodtak, a mérete megnőtt, ahogy egyre nagyobb zsákmányállatra kezdett specializálódni, de úgy, hogy meghagyták a mozgékonyságukat. Hogy ennek a fajnak az evolúciója Észak-Amerikában zajlott le, vagy az új hazában, a gondolatkísérletünk szempontjából teljesen mindegy. A lényeg, hogy átjutott Beringián, és megtelepedett Eurázsiában.
Azonban ezeknek a ragadozóknak új vetélytársaik akadtak, az oligocénben Ázsiában megjelent macskafélék, amelyek felvették a versenyt sőt túl is szárnyalták az újonnan érkezett jövevényeket mozgékonyságban. Azonban a nagy termetű és mozgékony Hesperocyonok felvették a versenyt, a farkuk mozgékonnyá és mégis izmossá vált, amely segítette őket a zsákmány üldözésében. És bár nem lettek csúcsragadozók az új környezetükben, de még így is elterjedtek a kontinensen, és megélték a pleisztocén időszakot.

A kép a Cryptozoologicon című könyvből származik. John Conway alkotása. A könyvben Darren Naish spekulációja szerint a Gévaudani ragadozó a nyest nagy termetű rokona. Nem kizárt, hogy a jövőben egyes menyétfélék mérete megnő, hogy átvegyék a nagyobb, kihalt ragadozók helyét. Lehet, hogy évmilliókkal később a jövőben megjelenik valami, a gévaudani állathoz hasonló

Persze ezek a kutyafélék megsínylették az emberi vadászatot, de kevés példányuk megérte azt az időszakot, ami az emberi civilizáció fényjelez. Akkor mégis miért kezdtek el a Gévaudani példány és a többi egyed gyilkolni? Azokban az időkben megritkultak a zsákmányállataik, így mint minden ragadozó táplálékhiány vagy a vadászat korlátozása esetén, a legkönnyebben elejthető és leggyakoribb zsákmányra tértek át. Az emberre és annak haszonállataira. A Gévaudani esetnél több szemtanú is látta a két állatot a kölykeikkel. Ilyen időszakban a szülőknek minden követ meg kell mozgatniuk, hogy erőt szerezzenek a következő nemzedék felneveléséhez. Ezért is szedhették ki az áldozatok belső szerveit, mivel ezek a legtáplálóbbak. A Gévaudani történet valójában egy faj hánytatott sorsának és életben maradásának szívszorító krónikája, csupán az ember szemszögéből rémtörténet. Amire szomorú pontot rakott a kihalás... Vagy talán Európa erdőinek mélyén még ott lakoznak képviselőik?

A feljegyzések szerint gévaudan vidékét két ragadozót láttak, bizonyos szemtanúk pedig kölyköket is láttak. Az állatok agresszíója talán azzal magyarázható, hogy a zsákmányállataik számának megcsappanásával emberevésre vagy az emberek nyájainak fosztogatására szorultak, hogy ellássák utódjaikat. Ha a gevaudani teremtmény valóban egy eddig nem ismert ragadozófaj, akkor napjainkra már kihalt, vagy annyira elenyésző a populációja, hogy ritkán lehet vele találkozni. A kép Nemes Boglárka akvarellje.

Források:
ShukerNature
George E. Eberhart: Mysterious Creatures: Guide of Cryptozoology

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél ehhez hasonló érdekességeket olvasni a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon.