Többen kérdezték már e-mailben vagy privát üzenetben a blog facebook oldalán, hogy melyik kriptid létezését tartom a legvalószínűbbnek. Én erre mindig azt válaszolom, hogy a a legnagyobb esély arra van, hogy az Erszényes farkasnak maradhattak meg még életképes populációi. Több észlelés is történtTasmániában, Ausztráliában és Új-Guineában.
Az erszényes farkas a Thylacinidae családba tartozik. Ezek a kutyára emlékeztető erszényes ragadozók a késő oligocénben jelentek meg, Kilenc nemzetség tartozott ide, a legnépesebb a Thylacinus volt. Hat faj tartozott ide, azonban csak egy élte meg a holocént, és ez a Thylacine cynocephalus. A pleisztocén idején Ausztrália, Új-Guinea és Tasmánia egyetlen összefüggő szárazulatot alkottak Szahul-föld néven. Ezt a csökkent tengerszint miatt létrejött kontinens minden szegletében elterjedt volt ez az állat, betöltve azt az ökológiai fülkét, amit a Föld más részein a kutyafélék birtokolnak. Az erszényes farkasok étlapján szinte csak hús volt. A kedvenc zsákmányaik közé tartoztak a kenguruk, a wallabik, az emuk, de olyan kisebb erszényeseket is elejtett mint az opusszomok és a patkánykenguruk. A korabeli leírások szerint kisebb családi csoportokban vadászott, és lesből támadott a zsákmányára. A saját ökoszisztémájában nem volt vetélytársa. Az olyan nagy termetű húsevők, mint a Thylacoleo nemzetségbe tartozó erszényes oroszlánok a nagyobb növényevőkre specializálódtak, mint vombat kihalt rokona a Diprotodon.
A fordulópontot az aboriginek (ausztrália őslakosai) őseinek a kontinensre érkezése jelentette. A Délkelet-Ázsia felől érkező törzsek vadászni kezdtek a ragadozók táplálékát jelentő növényevőkre, közben felgyújtották az ősi élővilág otthonát jelentő bozótost. Erre még rárakott egy lapáttal a késő pleisztocénban zajló éghajlat változás, ami az északi régiókban eljegesedést okozott, addig az olyan délen fekvő területeken, mint Ausztrália súlyos aszályokat okoztak.
Véleményem szerint ezek együtt okozták az ottani megafauna kipusztulását, amit az erszényes farkas szerencsés módon túlélt. Azonban ez érthető, eme állat nem sok vizet zavart a bennszülötteknek. A húsát nem tudták megenni, valamint nem jelentett rájuk veszélyt. Így az erszényes farkasok vidáman eléldegéltek az emberek mellett.
Azonban egy újabb bevándorlási hullám jött, és ezek az emberek már háziasított kutyákat hoztak magukkal. Ezek az állatok nem voltak teljesen domesztikálva, sokan elvadultak és ezek lettek a dingók ősei. Ezek a ragadozók sokkal eredményesebbek voltak a vadászatban, és az állati eredetű táplálékon kívül növényeket is bevittek az étrendjükbe.
Így egy olyan zsákmányszegény időszakot, ami az erszényes farkasok populációt megtépázta, a kutyák simán átböjtölhettek kevesebb hússal. Az is a kihalás (megritkulás) kiváltó oka lehetett, hogy a dingók egy csomó olyan betegséget magukkal hozhattak, amik ellen az erszényes farkas immunrendszere nem tehetett semmit. 2000 évvel ezelőtt halhatott ki az utolsó ausztrál erszényes farkas a tudomány jelenlegi állása szerint. Ezer év alatt halt ki az ausztráliai állomány.
Az erszényes farkasok Tasmániában élő populációja túlélte. A szigetet a megemelkedett tengerszint már 10 000 évvel ezelőtt leválasztotta Ausztráliától. Több ezer évvel azelőtt, hogy a kutyákat tartó törzsek megérkeztek a szigetkontinensre, így a dingók ide nem juthattak el. A sziget felfedezéséig az erszényes farkasok háborítatlanul élhettek itt. Abel Tasman, sziget felfedezője és névadója mikor 1642-ben a szigetre lépett, már találkozott a faj egy példányával, amit a feljegyzéseiben csak tigrisnek nevezett. Tudományosan először 1808-ban írta le George Harris, Tasmánia felügyelője a fajt. Harris a Didelpis nemzetségbe sorolta be az állatot, az Amerika oposszum mellé és a didelphis cynocephala-nak vagyis Kutyafejű oposszumnak nevezte el. Ma a tudósok a Dasyuromorphia rendbe sorolják, így olyan állatok rokona, mint az erszényes ördög, az erszényes hangyász vagy az erszényes nyest.
Az ember megjelenése a szigeten bajt hozott az erszényes farkas fejére. A szigetre érkező brit telepesek magukkal juhokat és más háziállatokat hoztak. Az erszényes farkasok rájöttek, hogy a birkák mennyire könnyebben elejthető zsákmányállatok, és elkezdtek vadászni rájuk. A gyapjú eladásában érdekelt Van Diemen Mezőgazdasági Társaság akkori árfolyamon 1 fontot (ez ma 132,29 dollárt érne) adott minden lelőtt állat után 1830 és 1888 között, a megölt kölykökért 10 schilling járt. Ez az irtóhadjárat volt csak az egyik oka az állatok kihalásának (megritkulásának). Úgy, mint az ausztráliai populációnak a dingokkal, az itteni erszényes farkasoknak is meggyűlt a bajuk a telepesek visszavadult kutyáival és az általuk terjesztett szopornica fertőzéssel és az élőhelyeik a fakitermelés miatt történő zsugorodásával. Az erszényes farkas példányait 1920-ra már csak elvétve látták a vadonban. 1928-ban a sziget nyugati részén rezervátumot terveztek létrehozni a megmaradt populációnak. 1930-ban Wilf Batty farmer lelőtte az utolsó ismert, vadon élő erszényes farkast.
Már az 1960-as években felmerült a lehetősége, hogy a faj egyedei fennmaradhattak a sziget ritkán lakott, középső részein. Dr. Eric Guiler és David Fleay lábnyomokat találtak Tasmánia északnyugati részén és állatra jellemző torokhangú ugatást is hallották az éjszakában. Több expedíció is indult az állat felkutatására, de nem találtak semmi nyomot.
Érdekes, hogy a legtöbb észlelést nem Tasmániából, hanem Ausztráliából jelentik. 1936 óta több mint 3800 jelentést gyűjtöttek össze a szakértők. Valamint sok fénykép és videófelvétel készült, amin feltételezhetően az erszényes farkas szerepel. Mivel nem szeretném rabolni az időtöket, ezért ezek közül is csak a legérdekesebbeket vesszem sorba.
Az első az 1973-as Doyle felvétel, mely Dél-Ausztráliában készült. Liz és Gary Doyle-nak sikerült videóra venni egy úttesten átrohanó kutyára emlékeztető állatot. A felvétel csúnyán el van mosódva így az ember bárminek láthatja. Lehet egy egy olyan vörös róka, ami rühességben szenved, így a farkáról lehullott a szőrzet. Viszont az állat derekán, mintha haránt csíkok látszanának, amik ugye az erszényes farkas legjellegzetesebb ismertetőjegyei.
Az állat nagyobb mint egy róka. Valamint a hátsó lábai sokkal hosszabbak, mint az elülsők. A mozgása pedig kicsit merev, és nehézkes. A történelmi dokumentumok szerint az erszényes farkasnak is feltételezhetően ilyen lehetett. Azonban ez kevés az üdvösséghez, épp úgy lehet erszényes farkas, mint egy kóbor kutya, vagy egy rühben szenvedő vörös róka. A következő egy fénykép, amit 1985 februárjának elején egy Kevin Cameron nevű őslakos nyomvadász készítette Nyugat-Ausztráliában. Az állat épp egy fa tövében ásott, mikor a férfi megörökítette. A fényképet Athol Douglas, a Nyugat-Ausztráliai Múzeum zoológusa vette vizsgálat alá. Látva az állat farán lévő csíkokat és a merev és vékony farkat azonnal tudta, hogy mit lát. Azért a biztonság kedvéért megmutatta Dr. Ronald Strahannak, a Sidney-i Taronga állatkert egykori igazgatójának, aki szerint a fénykép hiteles. A későbbiekben viszont több kérdést is felvetett, hogy az állat hogy maradhatott ilyen nyugodt egy ember közelében. Douglas arra következtetésre jutott, hogy talán azért, mert az állat már halott volt a fénykép elkészítésének pillanatában.
Cameronnak oka volt arra, hogy azt mondja, hogy még élve fényképezte le az állatot. 5000 dollár volt az erszényes farkas eszmei értéke, így nem akart plusz kiadásokat. Valamint ez megmagyarázza, hogy -Douglas elmondása szerint - miért volt annyira ideges.
Bár Ausztráliában és Tasmániában történik a legtöbb észlelés, de azért Új-Guinea is érkeznek hírek szép számmal az állatról. A legtöbb történet a sziget Indonéziához tartozó, feltáratlan nyugati részéről, Irian Jaya-ról érkeznek. Az itteniek egy dobsegna nevű kutyaszerű állatról mesélnek, ami hatalmasra képes kinyitni a pofáját, a farka hosszú és merev és nincsenek belei. Bár ez utóbbi betudható annak, hogy a dobsegna nagyon karcsú teremtmény. És ami a legfontosabb, hogy a hátán vastag, fekete csíkok vannak. Általában hajnalban és alkonyatkor indulnak vadászni, napközben barlangokban vagy kotorékokban rejtőzködnek. A hetvenes években egy Jan Sarakang nevű pápua a régiót feltérképező geológusoknak segített tábort építeni a Puncac Jaya hegységben. Éppen vacsoráztak, mikor az erdőből kutyaszerű állatok léptek elő. Ketten voltak, egy felnőtt, feltételezhetően az anyaállat, és egy kölyök. Feltételezhetően az étel szaga vonzotta oda őket. Idegesen méregették az embereket, mire az egyik geológus megpróbálta odacsalogatni a kölyköt. Az állatka közelebb is lépett, mire egy másik tudós megpróbálta elkapni.
Az állat azonban megharapta, végül mindketten berohantak a sűrűbe. A legjellegzetesebb ismertetőjegyük a merev farkuk és a szélesre tárható állkapcsuk volt. Érdekes, hogy a történetben nem említenek csíkokat. Viszont feltételezhető, hogy ez csak a hold játéka volt, vagy az Új-Guineai erszényes farkasoknál egyszerűen nem alakult ki.
Szóval élhet még az erszényes farkas? Véleményem szerint igen. Egy kistermetű, éjszakai aktív állatról van szó, ami félénk és inkább kerüli az embert. Az állat valószínűleg csak akkor támadna emberre, ha az őt vagy a kölykeit fenyegeti. Ausztrália, ahonnan a legtöbb észlelés jön pedig ritkán lakott kontinens, a lakosság a déli és keleti parton él. Sok még az ember által ritkán járt bozótos, ami ideális búvóhely lehet egy olyan ragadozónak, mint az erszényes farkas. Az Új-Guinea nagy része is felfedezetlen, ez a sziget az egyik olyan hely, ahol a leggyakrabban fedeznek fel új állat és növényfajokat, ugyan ez a helyzet Tasmániával is, melynek a belső része alkalmas arra, hogy egy életképes populáció megmaradjon 1930 óta. Véleményem szerint az erszényes farkas, annak ellenére, hogy csak hússal táplálkozott, nagyon is oppurtunista állat lehet. Egy kisebb populáció eléldegélhet dögökön és kisebb emlősökön és madarakon. Csak idő kérdése, hogy választ kapjon a világ a kérdésre, hogy az erszényes farkas fennmaradt e?
Ha tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni ehhez hasonló érdekességekről a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon, vagy iratkozz fel a kapcsolodó Youtube csatornára.
 |
| A Benjamin, a Hobart állatkert hím erszényes farkasa. A Florentine völgyben fogták be 1933-ban. Három évet élt a Hobart állatkertben. 1936 szeptember 7.-én halt meg, 59 nappal azután, hogy a tasmán kormány védetté nyilvánította a fajt. Az elmúlásával halt ki hivatalosan az erszényes farkas mint faj. |
Az erszényes farkas a Thylacinidae családba tartozik. Ezek a kutyára emlékeztető erszényes ragadozók a késő oligocénben jelentek meg, Kilenc nemzetség tartozott ide, a legnépesebb a Thylacinus volt. Hat faj tartozott ide, azonban csak egy élte meg a holocént, és ez a Thylacine cynocephalus. A pleisztocén idején Ausztrália, Új-Guinea és Tasmánia egyetlen összefüggő szárazulatot alkottak Szahul-föld néven. Ezt a csökkent tengerszint miatt létrejött kontinens minden szegletében elterjedt volt ez az állat, betöltve azt az ökológiai fülkét, amit a Föld más részein a kutyafélék birtokolnak. Az erszényes farkasok étlapján szinte csak hús volt. A kedvenc zsákmányaik közé tartoztak a kenguruk, a wallabik, az emuk, de olyan kisebb erszényeseket is elejtett mint az opusszomok és a patkánykenguruk. A korabeli leírások szerint kisebb családi csoportokban vadászott, és lesből támadott a zsákmányára. A saját ökoszisztémájában nem volt vetélytársa. Az olyan nagy termetű húsevők, mint a Thylacoleo nemzetségbe tartozó erszényes oroszlánok a nagyobb növényevőkre specializálódtak, mint vombat kihalt rokona a Diprotodon.
 |
| Az Adelaide állatkert két erszényes farkasa. Eme állatok izmos gyomorfallal rendelkeztek. Így képesek voltak arra, hogy egyszerre nagy mennyiségű húst is felfaljanak. |
A fordulópontot az aboriginek (ausztrália őslakosai) őseinek a kontinensre érkezése jelentette. A Délkelet-Ázsia felől érkező törzsek vadászni kezdtek a ragadozók táplálékát jelentő növényevőkre, közben felgyújtották az ősi élővilág otthonát jelentő bozótost. Erre még rárakott egy lapáttal a késő pleisztocénban zajló éghajlat változás, ami az északi régiókban eljegesedést okozott, addig az olyan délen fekvő területeken, mint Ausztrália súlyos aszályokat okoztak.
Véleményem szerint ezek együtt okozták az ottani megafauna kipusztulását, amit az erszényes farkas szerencsés módon túlélt. Azonban ez érthető, eme állat nem sok vizet zavart a bennszülötteknek. A húsát nem tudták megenni, valamint nem jelentett rájuk veszélyt. Így az erszényes farkasok vidáman eléldegéltek az emberek mellett.
 |
| A dingó ősei megváltoztatták Ausztrália faunáját. |
Azonban egy újabb bevándorlási hullám jött, és ezek az emberek már háziasított kutyákat hoztak magukkal. Ezek az állatok nem voltak teljesen domesztikálva, sokan elvadultak és ezek lettek a dingók ősei. Ezek a ragadozók sokkal eredményesebbek voltak a vadászatban, és az állati eredetű táplálékon kívül növényeket is bevittek az étrendjükbe.
Így egy olyan zsákmányszegény időszakot, ami az erszényes farkasok populációt megtépázta, a kutyák simán átböjtölhettek kevesebb hússal. Az is a kihalás (megritkulás) kiváltó oka lehetett, hogy a dingók egy csomó olyan betegséget magukkal hozhattak, amik ellen az erszényes farkas immunrendszere nem tehetett semmit. 2000 évvel ezelőtt halhatott ki az utolsó ausztrál erszényes farkas a tudomány jelenlegi állása szerint. Ezer év alatt halt ki az ausztráliai állomány.
 |
| Erszényes farkast ábrázoló barlangrajz az Észak-Ausztráliai Nubirr barlangban. |
Az erszényes farkasok Tasmániában élő populációja túlélte. A szigetet a megemelkedett tengerszint már 10 000 évvel ezelőtt leválasztotta Ausztráliától. Több ezer évvel azelőtt, hogy a kutyákat tartó törzsek megérkeztek a szigetkontinensre, így a dingók ide nem juthattak el. A sziget felfedezéséig az erszényes farkasok háborítatlanul élhettek itt. Abel Tasman, sziget felfedezője és névadója mikor 1642-ben a szigetre lépett, már találkozott a faj egy példányával, amit a feljegyzéseiben csak tigrisnek nevezett. Tudományosan először 1808-ban írta le George Harris, Tasmánia felügyelője a fajt. Harris a Didelpis nemzetségbe sorolta be az állatot, az Amerika oposszum mellé és a didelphis cynocephala-nak vagyis Kutyafejű oposszumnak nevezte el. Ma a tudósok a Dasyuromorphia rendbe sorolják, így olyan állatok rokona, mint az erszényes ördög, az erszényes hangyász vagy az erszényes nyest.
 |
| George Harris Tasmánia (akkori nevén Van Diemen föld) felmérése közben számtalan új növény és állatfajt írt le. Fent egy erszényes ördög látható, lent egy erszényes farkas, amit akkoriban Kutyafejű oposszumnak nevezte el |
Az ember megjelenése a szigeten bajt hozott az erszényes farkas fejére. A szigetre érkező brit telepesek magukkal juhokat és más háziállatokat hoztak. Az erszényes farkasok rájöttek, hogy a birkák mennyire könnyebben elejthető zsákmányállatok, és elkezdtek vadászni rájuk. A gyapjú eladásában érdekelt Van Diemen Mezőgazdasági Társaság akkori árfolyamon 1 fontot (ez ma 132,29 dollárt érne) adott minden lelőtt állat után 1830 és 1888 között, a megölt kölykökért 10 schilling járt. Ez az irtóhadjárat volt csak az egyik oka az állatok kihalásának (megritkulásának). Úgy, mint az ausztráliai populációnak a dingokkal, az itteni erszényes farkasoknak is meggyűlt a bajuk a telepesek visszavadult kutyáival és az általuk terjesztett szopornica fertőzéssel és az élőhelyeik a fakitermelés miatt történő zsugorodásával. Az erszényes farkas példányait 1920-ra már csak elvétve látták a vadonban. 1928-ban a sziget nyugati részén rezervátumot terveztek létrehozni a megmaradt populációnak. 1930-ban Wilf Batty farmer lelőtte az utolsó ismert, vadon élő erszényes farkast.
 |
| Wilf Batty, az ember, aki lelőtte az utolsó erszényes farkast. |
Már az 1960-as években felmerült a lehetősége, hogy a faj egyedei fennmaradhattak a sziget ritkán lakott, középső részein. Dr. Eric Guiler és David Fleay lábnyomokat találtak Tasmánia északnyugati részén és állatra jellemző torokhangú ugatást is hallották az éjszakában. Több expedíció is indult az állat felkutatására, de nem találtak semmi nyomot.
Érdekes, hogy a legtöbb észlelést nem Tasmániából, hanem Ausztráliából jelentik. 1936 óta több mint 3800 jelentést gyűjtöttek össze a szakértők. Valamint sok fénykép és videófelvétel készült, amin feltételezhetően az erszényes farkas szerepel. Mivel nem szeretném rabolni az időtöket, ezért ezek közül is csak a legérdekesebbeket vesszem sorba.
Az első az 1973-as Doyle felvétel, mely Dél-Ausztráliában készült. Liz és Gary Doyle-nak sikerült videóra venni egy úttesten átrohanó kutyára emlékeztető állatot. A felvétel csúnyán el van mosódva így az ember bárminek láthatja. Lehet egy egy olyan vörös róka, ami rühességben szenved, így a farkáról lehullott a szőrzet. Viszont az állat derekán, mintha haránt csíkok látszanának, amik ugye az erszényes farkas legjellegzetesebb ismertetőjegyei.
Az állat nagyobb mint egy róka. Valamint a hátsó lábai sokkal hosszabbak, mint az elülsők. A mozgása pedig kicsit merev, és nehézkes. A történelmi dokumentumok szerint az erszényes farkasnak is feltételezhetően ilyen lehetett. Azonban ez kevés az üdvösséghez, épp úgy lehet erszényes farkas, mint egy kóbor kutya, vagy egy rühben szenvedő vörös róka. A következő egy fénykép, amit 1985 februárjának elején egy Kevin Cameron nevű őslakos nyomvadász készítette Nyugat-Ausztráliában. Az állat épp egy fa tövében ásott, mikor a férfi megörökítette. A fényképet Athol Douglas, a Nyugat-Ausztráliai Múzeum zoológusa vette vizsgálat alá. Látva az állat farán lévő csíkokat és a merev és vékony farkat azonnal tudta, hogy mit lát. Azért a biztonság kedvéért megmutatta Dr. Ronald Strahannak, a Sidney-i Taronga állatkert egykori igazgatójának, aki szerint a fénykép hiteles. A későbbiekben viszont több kérdést is felvetett, hogy az állat hogy maradhatott ilyen nyugodt egy ember közelében. Douglas arra következtetésre jutott, hogy talán azért, mert az állat már halott volt a fénykép elkészítésének pillanatában.
 |
| Hát a csíkok halványak, az egyetlen biztos pont ami alapján ez erszényes farkas lehet, az a vékony és merev farka.. |
Bár Ausztráliában és Tasmániában történik a legtöbb észlelés, de azért Új-Guinea is érkeznek hírek szép számmal az állatról. A legtöbb történet a sziget Indonéziához tartozó, feltáratlan nyugati részéről, Irian Jaya-ról érkeznek. Az itteniek egy dobsegna nevű kutyaszerű állatról mesélnek, ami hatalmasra képes kinyitni a pofáját, a farka hosszú és merev és nincsenek belei. Bár ez utóbbi betudható annak, hogy a dobsegna nagyon karcsú teremtmény. És ami a legfontosabb, hogy a hátán vastag, fekete csíkok vannak. Általában hajnalban és alkonyatkor indulnak vadászni, napközben barlangokban vagy kotorékokban rejtőzködnek. A hetvenes években egy Jan Sarakang nevű pápua a régiót feltérképező geológusoknak segített tábort építeni a Puncac Jaya hegységben. Éppen vacsoráztak, mikor az erdőből kutyaszerű állatok léptek elő. Ketten voltak, egy felnőtt, feltételezhetően az anyaállat, és egy kölyök. Feltételezhetően az étel szaga vonzotta oda őket. Idegesen méregették az embereket, mire az egyik geológus megpróbálta odacsalogatni a kölyköt. Az állatka közelebb is lépett, mire egy másik tudós megpróbálta elkapni.
Az állat azonban megharapta, végül mindketten berohantak a sűrűbe. A legjellegzetesebb ismertetőjegyük a merev farkuk és a szélesre tárható állkapcsuk volt. Érdekes, hogy a történetben nem említenek csíkokat. Viszont feltételezhető, hogy ez csak a hold játéka volt, vagy az Új-Guineai erszényes farkasoknál egyszerűen nem alakult ki.
Szóval élhet még az erszényes farkas? Véleményem szerint igen. Egy kistermetű, éjszakai aktív állatról van szó, ami félénk és inkább kerüli az embert. Az állat valószínűleg csak akkor támadna emberre, ha az őt vagy a kölykeit fenyegeti. Ausztrália, ahonnan a legtöbb észlelés jön pedig ritkán lakott kontinens, a lakosság a déli és keleti parton él. Sok még az ember által ritkán járt bozótos, ami ideális búvóhely lehet egy olyan ragadozónak, mint az erszényes farkas. Az Új-Guinea nagy része is felfedezetlen, ez a sziget az egyik olyan hely, ahol a leggyakrabban fedeznek fel új állat és növényfajokat, ugyan ez a helyzet Tasmániával is, melynek a belső része alkalmas arra, hogy egy életképes populáció megmaradjon 1930 óta. Véleményem szerint az erszényes farkas, annak ellenére, hogy csak hússal táplálkozott, nagyon is oppurtunista állat lehet. Egy kisebb populáció eléldegélhet dögökön és kisebb emlősökön és madarakon. Csak idő kérdése, hogy választ kapjon a világ a kérdésre, hogy az erszényes farkas fennmaradt e?
Ha tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni ehhez hasonló érdekességekről a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon, vagy iratkozz fel a kapcsolodó Youtube csatornára.
Nekem az 1. kép nagy sántít,mert nem látok a farán csíkot.
VálaszTörlésJavítás:nagyon
VálaszTörlés