 |
| A különféle méretű moafajok töltötték be Új-Zélandon a nagytermetű növényevő emlősök helyét. John P. Alexander alkotása. |
A szigeten az első emlősök 900 évvel ezelőtt jelentek meg a maori telepesek közvetítésével, akik behozták a patkányt és a kutyát. Azelőtt csupán néhány röpképtelen denevérfaj élt itt, és a madarak a domináns állatcsoport. A bölényeket és az antilopokat a különféle méretű moafajok helyettesítették. Rájuk a Haast-sas vadászott. Az üreglakó emlősök helyét olyan madarak töltötték be, mint a kiwi vagy a kakapo, vagyis bagolypapagáj.
A sziget különleges élővilága 65 millió évnyi elszigeteltségnek köszönhette. A távolsága miatt az Ausztrál szárazföldtől az emlősök közül csak olyanok tudtak itt megtelepedni, akik áttudták úszni a távolságot (úszólábúak) vagy átrepültek az óceán felett.
Azonban Új-Zéland élővilágának egy tetemes részét még nem fedezték fel, és a maorik mitológiájában fontos szerepük van bizonyos nagy termetű hüllőknek. Eme lények létezésének kérdésére adhatnánk azt a választ, hogy a helyi mitológia részei.
Viszont vannak bizonyítékok, amik azt sejtetik, hogy e állatok a közelmúltba vagy talán ma is élhetnek a sziget rejtett, ember által ritkán járt erdőiben.
1986-ban történt, hogy egy óriás gekkó preparált maradványai kerültek elő a Marseille-i Természettudományi Múzeum alagsorából. A múzeum munkatársai a részleges csontváz és a bőrminták alapján arra jutottak, hogy a leletet 100 éve gyűjtötték be. Pontosabb időpontot és helyet nem tudtak megállapítani. Az állat 622 milliméter hosszú lehetett az orrától egészen a farka végéig. Az anatómiai vizsgálatok alapján az Új-Zélandon endemikus Hoplodactylus genusba sorolták be. A Hoplodactylus delcourti tudományos nevet kapta, de ismert még Delcourt gekkó vagy Kawekawekau néven is.
 |
| 620 milliméteres hosszával a kawekaweau igazi óriás a gekkók között. |
Eme titokzatos hüllőfaj Új-Zéland északi szigetének erdeiben élt. A feljegyzések szerint az utolsó élő példányt 1870-ben látta egy maori törzsfőnök. Az életmódjáról keveset tudnak a herpetológusok. A maorik csak annyit mondtak, hogy előszeretettel bujkált a fák kérge alatt vagy a sziklák repedéseiben. Bár hivatalosan a természetben kihalt ez az óriási gekkó, de Új-Zéland északi szigetén még mindig látni vélik. 1990 áprilisában többen is látni vélték ezt gyíkot. Véleményem szerint egy ilyen macskaméretű gyík könnyen elbújhat az erdőségekben, és szaporodó képes populációi még fennmaradhattak. Persze, míg az olyan ember által behurcolt ragadozók, mint a macskák vagy a menyétek ki nem pusztítják azokat is, és már tényleg kihalt állatnak lehet őket nyilvánítani.
Persze csak akkor, ha felfedezik az élőhelyüket, és aztán védelem alá veszik a populációt.
 |
| Stanton F. Fink rajza |
A maorik jóval az európai felfedezése előtt ismerték az állatot, azonban úgy tűnik, hogy nem csak ez az egyetlen óriási hüllőfaj a szigeten. Mikor James Cook kapitány 1773-ban Új-Zéland szigetére lépett, Tawaihura az egyik maori törzs feje hatalmas, az erdőkben élő hüllőkről beszélt, amik állítólag az erdő fáin éltek és a maorik féltek tőlük.
Lehetséges, hogy a kawekauról beszéltek, viszont véleményem szerint akkor a nevén nevezték volna az állatot. Valamint az első brit telepesek is látni véltek a vadonban egy 2 méter hosszú gyíkot, amire az elmondásuk szerint a maorik a húsáért vadásztak.
És a mérete alapján ez bizony a mérete alapján se lehet egy óriási gekkó. Úgy fest viszont, hogy eme hüllőfajra fosszilis bizonyítékok is utalhatnak.
1875-ben Frederick Wollaston Hutton angol természettudós épp az Earnscleugh barlangból származó ősmaradványokat szortírozta, mikor egy gyík alsó állkapcsára lett figyelmes. A pleurodont (az állkapocs belső oldalán elhelyezkedő) fogak alapján arra a pikkelyes hüllők (kígyók és gyíkok) közé tartozhatott. A fogak a tudós leírása szerint erősebbek voltak mint az iguánáké. Ugyan ebből a barlangból egy mellkasi borda is előkerült, ami Hutton-t egy emlősére emlékeztette, viszont több anatómiai különbség zavarba ejtette (az angol nyelvű publikáció itt), mint például egy gyíkéhoz képest túl lapos és erős volt a csont.
Ő is úgy gondolta, hogy a maorik által csak Kumi gyíknak vagy Ngararának nevezett hüllőfaj maradványait találta meg. De feltételezhető, hogy az állkapocs és a bordacsont két különböző állatól, egy hüllőtől és egy emlőstől származnak.
 |
| Az északi ratafa (Metrosideros rubusta) akár 25 méteresre is megnőhet, valamint elég stabilnak tűnik, hogy elbírjon egy olyan méretű gyíkot, mint amilyet 1898-ban a maori favágó vágott. |
1898 szeptemberében egy helyi favágó viszont összeakadt a kumi gyíkkal. Arowhawa tartományban történt, Gisbone városától 50 mérföldnyire lévő Lysna állomás közelében. Talán a munkához készült, esetleg könnyített magán reggel, egy óriási óriási rata fa (fent) tövében mikor felpillantott. Egy nagy gyíkkal gyíkkal nézett farkasszemet.
A hüllő jobban megijedt az embertől, mert a következő pillanatba gyorsan, spirális alakban felrohant a fa vastag törzsén és eltűnt egy fentebb lévő szélesebb odúban. A rémült férfi a társaiért rohant, és mikor többedmagával visszatért a gyíkot már nem találták meg. Viszont megtalálták az állat fakéregbe vájt lábnyomait, amik pontosan spirálisan helyeztek el a törzsön. A leírások szerint szélesebbek voltak mint egy felnőtt férfi tenyere, és az ujjak végén jól látszottak a karmok nyomai. A helyiek jól ismerték az állatot.
A történeteik szerint a kumi egy hatalmas, négy méteresre is megnövő gyík, aminek az állkapcsában hajlított fogak ültek, és előszeretettel mászott fákra és sziklákra, ahol lesben állhatott a zsákmányra. Szerintük a kumi a moák közelében élt. Amúgy érdekes, hogy a neve maoriul egy mértékegység. A kumi, ami átváltva a brit mértékrendszerbe egy öl, ami a mi mértékegységeinkben két méternek felel meg. (Az esetről szóló cikk: itt)
Valószínű, hogy ezzel a lény méretére akartak utalni.
 |
| Bármennyire is meglepő, hogy egy varánusz fára mászik, de mégis előfordul a természetben. A 2 méter hosszú Pápua varánusz (Varanus salvadorii) ügyes famászó, gyakran sütkérezik a fák ágain. Gregory Wojtasek festménye. |
A maori mitológiában bár nem találtam a kumi nyomát, de rábukkantam a Taniwha nevezetű lényre. Ezek az európai tündérek egyfajta maori megfelelői voltak, akik közül voltak jók, az embereket segítők és védelmezők, de a róluk szóló történetekben szerepelnek emberekre vadászó és nőket elrabló taniwhák is.
A leggyakrabban visszatérő ilyen agresszívabb lények hatalmas sárkánygyíkok, az állkapcsukban hajlott fogakkal rendelkeztek, ezekkel ragadták meg a zsákmányukat. Ami lehetett bármilyen nagytermetű állat, ember vagy például egy nagyobb madár is. Sokáig garázdálkodtak a vidéken, míg egy Pitaka nevű hős és az emberei le nem ölték őket. Persze a mítosz részéhez tartozik, hogy a zsákmányukat egyben nyelték le és a hős egy varázsigével életre keltette a felvágott hasukban talált még élő embereket.
Ez a mítosz része, viszont ha kivesszük, akkor bizony a maorik hite szerint éltek óriási gyíkok a szigeten, míg az őseik ki nem irtották őket. A mítoszokban elég jól leírják, hogy Pitaka és a társai hogy csalták csapdába a ragadozó hüllőket. Sok esetben szüzeket mentettek ki a karmaik közül, jó ezt is vegyük a mítosz részének.
A maorik még két mitikus hüllőt ismernek. Az egyik a ngarara nevű hüllőfaj. A leírások szerint egy méter hosszú állat, tehát nagyobb mint a tuatara. Fogazott tarajjal rendelkezik, valamint az egyik elől lévő metszőfoga kinyúlik az állkapcsának felső részéből. A felső ajka enyhén előrenyúlik. A maorik szerint odúkban rejtőzik, és kedvelik a félig fás területeket. Ha a ngarara létezik, akkor véleményem szerint a Sphenodon nemzetségbe tartozó ismeretlen, nagy termetű faj lehet.
 |
| Postai bélyeg a Ngarara képével |
A maori mitológia szerint ez is taniwha, ami egy óriási termetű tuatara formájában jelenik meg. Ezt a teremtményt a helyiek minden gyíkok ősének tartják. A történetek szerint az első ilyen teremtmény halálra égett, és a lehullott pikkelyeiből lett a többi hüllő. Arról is megemlékeznek az új-zélandi mítoszok, hogy a ngarara, a tenger isten egyik fiának Tangarorának, Pungának a fia vagy teremtménye. Érdekes, hogy a maorik által többi, visszataszítónak vagy rossz ómennek számító lények mint rovarok vagy cápák. 1875-ben egy kis termetű, 46 centiméter hosszú gyíkot láttak a Hokianga folyó partján, ami az emberek közeledtére azonnal a vízbe csúszott, és eltűnt a sziklák között. Bár több leírás nincs a teremtményről, arra rájöhetünk, hogy valószínűleg nagyon vékony és hajlékony testtel rendelkezhetett. A maorik szerint ez a faj élőhelye a folyók partján található
Érdekes hogy a maori hitvilágban mennyire előítéletesek a hüllőkkel szemben. A történeteikben többségében olyan szerepet töltenek be, mint az európai legendákban a sárkány. Lehetséges, hogy ezt az ellenszenvet egy, a maorik történelmében traumatikus, de később a generációk százai alatt mitikussá szépült időszakra vezethetjük vissza?
Az Új-Guineai őslakosok, hogy ha varánuszt látnak, akkor rossz ómentől tartva elkapják és élve megnyúzzák. Nem alaptalanul tartanak tőle, mivel az ott élő pápua varánusz az emberrel szembe agresszív, és a nyála halálos kimenetelű vérfertőzést is okozhat. Viszont Ausztráliában a Varanus priscus-ról (ismertebb nevén Megalánia) úgy mond szebb "emlékei" vannak az őslakosoknak. Dirawong néven egyfajta jóindulatú entitásként maradt meg a népi memóriában, aki védelmezte a helyieket a Szivárványkígyó nevű vadállatól.
 | |
|
Bizonyos teóriák szerint a megalánia talán nem is volt csúcsragadozó a pleisztocén időszaki Ausztráliában, hanem az erszényes oroszlán mellett a háttérbe szorulva inkább dögökkel táplálkozott. Lehet, hogy a frissen bevándorló bennszülöttek nem tekintettek fenyegetésre az ő szempontjukból békés hüllőre. A kihalásáért is sokkal inkább közvetve feleltek az általuk gyújtott bozóttüzekkel.
A maorik a pápuákhoz hasonlóan viszonyulnak az óriásgyíkokhoz.
Tehát ha élt is valamiféle óriástermetű gyíkféle az északi sziget erdeiben, akkor az sokkal aktívabb ragadozó volt mint a megalánia. Viszont a tudomány állása szerint Új-Zélandon nem élnek és nem éltek varánuszfélék.
Míg a varánuszfajok fele Ausztráliában és Új Guineában él. Mennyire lehet lehetséges, hogy onnan Új-Zélandra eljuthattak ezek a gyíkok?
A sziget 1500 km-re fekszik Ausztrália partjaitól. Viszont azt tudni kell, hogy a sziget egy Zélandia nevű elsüllyedt kontinens víz feletti része. Ez körülbelül 60-85 millió évvel szakadt el Ausztráliától, és a süllyedése is ekkor kezdődött meg. A nagy része már 23 millió évvel ezelőtt víz alatt lehetett.
Addig viszont hatalmas, az új-zélandiakhoz hasonló őserdők boríthatták a területét, és gazdag élővilággal rendelkezhetett.
 |
| Az ősi Zélandia nyugati partját és Ausztrália keleti részét egy szélesebb tengerszoros választotta el, ami tele lehetett kisebb szigetekkel. |
Aminek feltételezhető módon részesei lehettek a varánuszfélék is, amelyek két irányból gyarmatosíthatták a mára már elsüllyedt kontinenst. Új Guinea irányából, valamint Ausztrália felől. Valószínűleg ez a folyamat lassú volt és akaratlan. Talán a Csendes-óceán eme részén gyakran előforduló tengeri viharok sodorták el őket uszadékfákból és hínárokból álló természetes tutajok hátán, így legalább egy vagy két fajuk eljuthatott Új-Zéland partjaira.
Bár az ezekre az élőlényekre utaló ősmaradványokat még nem találtak, viszont olyan fosszíliákat, amik a fenti lehetőséget támogatják igen. 1997-ben a déli-szigeten található Közép-Otago tartományban egy 16 millió éves krokodilállkapocsra bukkantak.
Feltételezhető, hogy eme krokodilok ősei is Ausztráliából úsztak át a tengerszoroson, és később elterjedve az elsüllyedt kontinensen a mai Új-Zéland területére is eljuthattak. Hasonló úton körülbelül, mint a kumi-gyík ősei.
Csupán a kiindulási hely lehetett más, mivel véleményem szerint Új-Zéland rejtélyes varánuszának elődjei Új-Guineából származnak. A leírások alapján nagyon hasonlít a szigeten élő (fentebbi képen látható) pápuavaránuszhoz. Feltételezhetően közös ősük lehetett.
A Zélandiára szakad populáció leszármazottai feltételezhetően az egész földrészen elterjedtek, benépesítve a mai Új-Zéland területét is. De aztán 22 millió évvel ezelőtt megváltozott valami.
Eme kontinens szeizmikusan aktív lehetett, hisz Új-Zéland része a Csendes-óceáni tűzgyűrűnek, azon Csendes-óceán partjain végigfutó keskeny földrajzi régiónak, ami tele van aktív és szunnyadó tűzhányókkal. Ezek kitörései és az általuk okozott gyakori földrengések miatt Zélandia tulajdonképpen azóta süllyedt, mióta csak leszakadt a déli szuperkontinensről, Gondwanáról. Az óceán vize fokozatosan öntötte el a területeket. A terület elöntése 23 millió évvel ezelőtt vállt teljessé.
A földrészen élő állatok a közeledő tengeráradások elől ösztönszerűen a földrész magasabb területeire vándoroltak. Mikor Zélandia teljesen az óceán alá merült, ezek, a vízzel körülvett fennsíkok szigetekké váltak. Így jött létre Új-Zéland és Új Kaledónia és még néhány másik kisebb sziget is a Csendes-óceán eme részén is Zealandia víz felé emelkedő területei.
(Köszönet Lengyel Dávidnak a földrajzi segítségért).
Mint már leírtam, ezeken a szigeteken ott rekedt az állatvilágnak alkalmazkodnia kellett a megváltozott körülményekhez. Ezekre az időkre tehető a Dinornithiformes rendbe tartozó futómadarak hirtelen fejlődésnek indulása.
És talán ehhez köthető egy új ragadozó feltűnése a szigete. És nagyon tekervényes földrajzi kitérő után elérkeztünk vissza a cikkünk témájához. Új-Zéland rejtélyes "sárkánygyíkjához", bár hívhatjuk taiwhának vagy kumi gyíknak.
 |
| A moák feltételezhetően ideális zsákmányállat bármely nagytestű ragadozónak. Charles R. Knight festménye. |
Valószínűleg a zélandiai varánuszok is Új-Zéland szigetére szorultak 23 millió évvel ezelőtt, együtt az első moákkal és más madárfélékkel, és persze a fent említett krokodilokkal is. A sziget éghajlata ezekben az időkben még trópusi lehetett. Ez lehetővé tette, hogy a varánuszok fejlődésük folyamán nagyra nőjennek. A méretbeli növekedésre szükségük is volt, mivel találhattak egy új prédaállatot, a röpképtelen madarakat.
Gondolom az olvasók hihetetlennek találják, hogy egy gyík elejthet egy olyan nagy madarat, mint egy moa. És igen, számításba kell vennünk, hogy feltételezhetően a moa képes volt arra, hogy megvédje magát egy ilyen ragadozó támadása ellen. A struccok erőteljes lábuk egy rúgásával és csőrük erőteljes ütéseivel akár egy embert is megölhetnek, ha az a fészküket vagy a fiókáikat fenyegeti. De rúgásban rajtuk is túltesznek Új Guineában és Északnyugat Ausztráliában élő kazuár, aminek nem csak az egyik legerősebb a rúgása a madárvilágban, hanem ráadásul még a hátsó lábán található még egy jókora, éles karom is, amivel simán kibelezi a rátámadó ragadozót.
Akkor gondoljunk csak arra, hogy a moák milyen erős rúgással rendelkeztek ezek alapján? Ha egy óriási varánusz a talajszinten lopakodott egy gyanútlanul a fák lombjait csipegető moa felé, és az észrevette, akkor könnyedén olyan rúgásba részesíthette, hogy a hüllőnek akár a gerince is eltörhetett.
Viszont ha hihetünk a maorik történeteinek, a kumi gyík elsősorban a fák ágairól, vagy a magas sziklákról támadott. És ez ideális hely egy ragadozónak, hogy szinte észrevétlenül ejtse el a zsákmányát.
Az erős karmok abban segíthették, hogy megkapaszkodjon a fakéregben, míg a hosszú farok az egyensúlyozásban játszhatott szerepet. Így akár az erdőben gyanútlanul legelésző moa felett kettő-három méterrel is leselkedhetett a zsákmányára. Onnantól már csak annyi dolga volt, hogy a madár hátára vetődik, és ráharap a madár nyakára. Aztán addig szorítja, míg ki nem szorítja belőle a szuszt.
Aztán miután a moa meghalt, a gyíknak csupán annyi dolga volt, hogy megtömje magát a hússal.
A komodói varánuszhoz hasonlóan tágulékony, rugalmas falú gyomra lehet, így nagy mennyiségű húst is képes lehetett lenyelni. Mivel hüllő révén lassú volt az anyagcseréje, így keveset kellett étkeznie. A komodói varánusz egy évben például 12-szer eszik. A méretéből ítélve a kumi gyík talán kevesebbet ehetett, mivel nagytermetű zsákmányállatra vadászott.
 |
| A kumi épp a moára les. Feltételezhetően Új-Zélandon a ragadozó emlősök helyét ezek a varanid hüllők tölthették be. Benke Bálint alkotását láthatjátok. |
Azonban a szigeten ugye volt egy másik ragadozó, aminek szintén a moa lehetett a fő préda állata. Ez pedig a Harpagonis volt, de a blog olvasói csak úgy ismerhetik, hogy Haast sas. Szóval, lehetett e rivalizálás a két ragadozó között? Nos, véleményem szerint nem igen.
A kuminak talán elég volt havi egy étkezés, a lassú anyagcseréje miatt. Viszont a Haast sasnak sokkal gyorsabb anyagcseréje lehetett, így neki gyakrabban kellett vadásznia. Így a gyík nem sok vizet zavarhatott a sas számára, valamint gyakran felfalhatta a ragadozómadár által hagyott dögöket.
Most gondolom az olvasó agyában egy gondolat motoszkál. Ha valóban léteztek az elsüllyedt földrészről jött "sárkányok", akkor talán ma is élhetnek Új-Zéland szigetének északi, ember nem járta vadonjaiban felfedezésre várva. Pont úgy mint ahogy talán Delcourt gekkó is várja az új felfedezését?
Nos, bár van esély egy elszigetelt populáció létezésére, de az elenyésző. Sokkal inkább arra kell gondolok, hogy azon hüllőfaj, amin a taiwha és a kumi gyík mítosza alapult, az napjainkra kihalt.
 |
| Heinrich Harder képe. |
Az 1280-as években megérkeztek az első polinéz telepesek a szigetre, akik a maorik ősei voltak. Ahogy belakták a szigetet, és közben levadászták a számukra gazdag táplálékforrást jelentő moákat, és más nagytermetű, röpképtelen madárfajokat, mint például az adzebill nevű röpképtelen darualkatúakat is. Az emberi tevékenységhez még hozzájárult a madarak tojásait dézsmáló, a maorik által behozott polinéziai patkányok is.
Alig száz év kellett hozzá, hogy eme óriási madarak kihaljanak (vagy az állományuk megritkuljon). Persze, a nagytermetű növényevők eltűnése mindig maga után vonja a rájuk specializálódott húsevők kihalását is.
A Haast-sas kihalásáért az ember közvetve volt felelős, mivel ezek a madarak a moa vadászatára specializálódtak. Valószínűleg nem találtak más zsákmányállatot, így lassan éhen pusztultak. A kumi gyík, a másik generalista viszont megpróbálhatott átállni egy másik nagy termetű prédaállatra: az emberre.
Valószínűleg az erdőben gyűjtögető nőket vagy a magányos vadászokat vehették célba. A maorik válaszul pedig hajtóvadászatba kezdtek a kumi gyíkok ellen. Mint fentebb leírtam, a mítoszaikban is gonosz, az embereket egyben lenyelő szörnyetegekként ábrázolták ezeket a hüllőket.
Viszont a túlélésért folytatott harcuk a maorik szemszögéből tényleg démonok garázdálkodásának tűnhetett. Több törzs is összefoghatott, hogy csapdába csalják és halálra szurkálják ezen hüllőket, míg végül megritkultak a szigeten.
Egy faj túlélésért vívott harcának és kihalásának története így nemesedett egyfajta maori hőskölteményé. Lehetséges, hogy a 19. században még maradt néhány elszigetelt populáció az északi szigeten, de azok mára eltünhetek. Az ő egyik képviselőjüket láthatta a favágó 1898-ban.
Hogy találnak e még maradványokat, az a jövő zenéje. Az északi sziget, a délivel ellentétben paleontológiailag és archeológiailag kevésbé feltáratlan. A későbbi ásatások folyamán talán rálelhetnek ott olyan csontokra, amik egy helyi, ragadozó gyíkfajra utalhatnak.
Véleményem szerint van valószínűség a létezésére.
 |
| "Viszlát, remélem hamarosan még találkozunk" A kép készítője: Hodari Nundu |
Azonban remény arra, hogy megtalálják a kawekawekau-t, a ngarara-at vagy a Hokianga- folyó gyíkját még van, hisz napjainkban is fedeznek fel új kígyó és gyíkfajokat. És mint tudjuk, a jelen mítoszainak gyökerei gyakran a múlt gazdag termőtalajában gyökereznek.
http://nzcryptozoologist0.tripod.com/id20.html
http://www.teara.govt.nz/en/ngarara-reptiles/page-4
http://www.teara.govt.nz/en/taniwha/page-7
Ha tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni ehhez hasonló érdekességekről a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon, vagy iratkozz fel a kapcsolodó Youtube csatornára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.