1920-ban Sten Bergman (1895. október 20. - 1975. február 19.) svéd zoológus eljutott Kamcsatka szigetére, és 1923-ig maradt. A sokat látott tudós talán azóta sem felejtette el azt, mikor egy nagy medvebőrt hoztak neki. Bergman nagynak találta az állat bundáját, de az is fejvakarásra késztethette, hogy ellentétben a félszigeten élő kamcsatkai barnamedvékkel ellentétben nem vastag barna bunda, hanem rövid, fekete szőrzet borította.
Azonban Bergman felfedezése után eme teremtmény egy időre kikopott a köztudatból, egészen 1989, mikor Rodin Sivobolov, egy orosz származású vadász beszámolt egy nagytermetű medvéről, ami rettegésbe tartotta a helyi rénszarvas pásztorokat, akik szerint a jégtáblákon keresztül érkezik, át a Bering-tengeren. Viszont ennek az állatnak hosszú lába volt, ellentétben az irkuimmel.
Hirtelen nem tudta, hogy egy abnormálisan fejlődött barnamedvét talált, vagy egy még ismeretlen alfajt. A környéken a titokzatos, nagy termetű medvefajnak tulajdonítható lábnyomokat is talált. Valószínűleg a fülébe juthattak a helybeliek által csak irkuiemnek ("letolt nadrág"), vagy kainyn-kuthonak, "istenmedvének" nevezett óriási termetű medvéről szóló hírek. Az előbbi név onnan ered, hogy a medvék hátsó lába rövidebb mint az első, és a lábuk között található zsírdudor a földig lóg.
Valerij Orlov biológus szerint ezek alapján a csukcsok egy jegesmedvét láthattak, ami a félszigetre tévedt. Egy másik orosz zoológus NK Vereshchagin szerint viszont az irkuiem az Arctodus (rövidfejű medvék) nem egyik Szibériában fennmaradt faja lehet.
Ezen elmélet sokak szerint azért nem állja meg a helyét, mert a rövidfejű medvék minden faja, kivétel nélkül Amerikában volt őshonos. Viszont ugyanezek az emberek elfelejtik, hogy amikor a rövidfejű medvék éltek a Bering földhíd, ami biztosította az eurázsiai állatfajok Amerikába való bevándorlását még megvolt. Azt se veszik számításba, hogy ez az átvándorlás talán visszafele is mehetett. A zsákmány nyomában járó rövidfejű medvék könnyedén átvándorolhattak az Alaszkai félszigetről a mai Kamcsatka félszigetre, és később egy kisebb populáció rendezkedett be a pleisztocén idején a félszigeten, és talán Szibériában.
Ennek a ténynek ellent mondhat az, hogy a térségben nem találtak rövidfejű medvére utaló se csontmaradványokat, sem múmiákat. Pedig itt, mint ismeretes, találtak tökéletesen jégbe fagyott mamutokat, gyapjas orrszarvúakat és bölényeket. Az is a teóriának mondd ellent, hogy a csak az 1980-ban állítólag feltűnt medvének voltak szokatlanul hosszú lábai, míg a csukcsok legendáiban egy igencsak barlangmedvére hasonlító teremtményről van szó, a hátsó lábak jellegzetes felépítésével együtt.
És nem csak a Bergman medve az egyetlen olyan rejtélyes medvefaj, amit a rövidfejű medve túlélő populációjának gondolják.
1864-ben inuit vadászok a Hudson öböl partján vadásztak zord vidékén, mikor egy általuk soha nem látott medvével akadtak össze. Az állatnak sárgásbarna, a többi barna medvénél sokkal világosabb bundája volt. Az állat közelebb ment hozzájuk, mire az egyik vadász a kezében tartott kovás puskával belelőtt. A medve feldühödött és nagyon gyorsan nekik rontott, a másik férfi, aki, akinél egy hosszú lándzsa volt nem várta míg társa újratölt, mikor a zsákmány kellően közel ért, egyszerűen beledöfte.
A bőrét lenyúzták, a fejét levágták és a következő tavasszal a különös állat maradványait arra a helyre vitték, ahol általában eladták az általuk begyűjtött állatok prémjét, a Fort Anderson nevű kereskedelmi állomásra, amit a Hudson társaság üzemeltetett. Roderick MacFarlane, a poszt vezetője egyszersmind műkedvelő természettudós azonnal lecsapott a leletekre, és tovább küldte a Smithsosian Intézetbe, ahol viszont raktárba került. Egészen 1918-ig, mikor Clinton Harth Merriman (1855. december 5.-1942. március 19.) természettudós rá nem talált, és a maradványokat Vetularctos inopinatus néven írta le, vagyis "váratlan, ősi medve".
Merriman nevéhez köthető az, hogy életzónákra osztotta fel Észak-Amerika területét, a szerint, hogy mennyire homogén növényviláguk van ezeknek a területeknek. Viszont úgy fest, hogy tévedett. Dr. Blaine Schubert, a Kelet-Tennesse Állami Egyetem paleontológusa vizsgálat alá vetett a koponyát. És szerinte egészen biztos, hogy egy fiatal, nőstény barnamedvéhez tartozik, és nem mutat túl nagy eltéréseket egy átlagos barnamedve koponyához mérten.
Viszont a koponya ezek szerint nem egy rövidfejű medvéhez tartozott. Az északnyugati területeken élő indiánok szerint Kanada kopár vidékein óriási medvék élnek, amik gyakran behatolnak az ő területükre. Vajon mik lehetnek ezek a teremtmények?
Nos, lehetséges, hogy az indiánok és inuitok történetei egy-egy ősidőkben élt, óriási megnőtt kodiakmedvéről, esetleg északról letévedt jegesmedvéről szólhatnak. Viszont van egy harmadik, szintén lehetséges teória mint a MacFarlane medvére, mint a Bergman medvére.
Mi szerint ezek az állatok a jegesmedve és barnamedve hibridjei.
Ez így elsőre lehetetlennek tűnhet, viszont ritkán, de előfordul az olyan állatkertekben, ahol a két faj egyedeit ugyanabba a kifutóban tartják.
2004 januárjában az Osnabrücki állatkert nőstény grizzly medvéje egy nőstény, és egy hím nanulakbocsot hozott a világra.(egy olyan hibrid, aminek az anyja grizzly, az apja pedig jegesmedve, a szót az inuit nyelv jegesmedvét jelentő nanuk és a grizzly eszkimó elnevezéséből az aklakból alkották). Nagyobbak mint egy jegesmedve, de kisebbek mint egy grizzly. A fejük is átmenetet képez a jegesmedve keskenyebb és a grizzlymedve szélesebb pofája között. A talpukat csak részlegesen borítja szőr. A viselkedésük azonban sokkal inkább a jegesmedvére jellemző vonásokat mutat. A kifutójukban lévő játékul helyezett óriási kerekekre sokszor rátapostak, hasonlóan mint ahogy a vadászó jegesmedve a tengert borító jégtakarón próbál lyukat ütni, hogy elkapja az alatta rejtőzködő fókát. A nekik beadott teli zsákokat pedig megragadták játék közben, és egyszerűen eldobták, hasonlóan a jegesmedvékhez, akik így végeznek a zsákmánnyal.
Hogy ez lehetetlen, hogy a két faj kereszteződhet a vadonban? 2006 áprilisában, Kanada Északnyugati területén bebizonyosodott, hogy ez nem csak fogságban történhet meg. Jim Martell idahoi vadász épp a Banks szigeteken jegesmedvére vadászott annak egyetlen állandó településének, egy Sach Harbour nevezetű inuit falucska közelében. Elejtett egy általa jegesmedvének gondolt állatot, de mikor a vadász megnézte, rájött hogy ami a puskacső végére került, nos az nem teljesen jegesmedve. A bundájának krémszíne jegesmedvére utalt, de púpos háta, hosszú karmai és keskeny pofája és a szemén, orrán, lábán és hátán lévő barna foltok inkább grizzlyre vallottak.
Az elejtett állatot genetikai vizsgálatnak vetették alá a vadvédelmi hatóságok, hogy megállapítsák, hogy melyik fajhoz tartozott az állat. Ha kiderült volna, hogy grizzly, akkor Martellt 1000 kanadai dollár pénzbüntetésre és akár egy évnyi börtönre is ítélhették volna.
Mondjuk én alapból nem adtam volna semmiféle kilövési engedélyt a jegesmedvére. Így is a kihalás veszélyezteti. De vissza a bejegyzés témájához.
A genetikai vizsgálatok eredménye szerint az állat szülőanyja jegesmedve volt, míg az apja egy barnamedve. A tetem végül Martellhez került.
Ez úgy lehetséges, hogy eme állatoknak az ősei az utolsó jégkorszak idején elszigetelődtek a szárazföldi populációktól. A becslések szerint ez 160 000 évvel ezelőtt következett be. Kevés állat lehetett a szigeten, és nem lehetett elegendő nőstény, hogy a hímek továbbadják a génjeiket, így a közeli szigeten élő, szintén elszigetelt jegesmedve populáció nőstényeivel kellett párosodniuk. A csontmaradványok tanúsága szerint ehhez hasonló esemény játszódhatott le az Ír szigeteken az utolsó jégkorszak idején.
Ezekben az időkben ezen a vidéken a barnamedve mára már kihalt alfaja élt. Egy amerikai és angol tudósokból álló csapat 17 csont és fogmaradvány DNS-ét vizsgálták meg, kiderült, hogy ezen ősi medvék génállományában szintén ott voltak a jegesmedvékkel történő kereszteződés nyomai.
Mindkettő esetre az a magyarázat, hogy azokban az időkben a két fajnak az elterjedési területe fedte egymást. A pleisztocén időszakot hiába hívják a köznyelvben jégkornak, de valójában glaciális (jeges) és interglaciális (jégmentes) időszakokra tagolódott.
A glaciális időszakokban bolygónk éghajlata hidegebbé kezdett válni. Az óceánok vize a sarki jégsapkákba fagyott, mik egészen délig lehúzódtak, elborítva a Föld északi területeit. Eme események hatással voltak az élővilágra, köztük a medvék élőhelyére is.
A lehűlő éghajlat másik hatása a barnamedvék lakóhelyeit jelentő erdők megritkulását is maga után vonta. Ezen állatok populáció lassú, a délre tartó vándorlásra kényszerültek a megcsappanó táplálék hatására. A megnövekedő jégtakaró azonban a jegesmedvék élőhelyének a növekedésével járt, és azok egyre többször bemerészkedtek a ritkuló barnamedve állomány területére, és óhatatlanul is találkoztak rokonaikkal.
És mivel kevés volt a nőstény barnamedve, így a faj hímjei a jegesmedvék nőstényeivel párosodtak, hogy továbbörökítsék a génjeiket. Sok jegesmedve/barnamedve hibrid élhetett ezekben az időkben, Végül keveredtek más jegesmedvékkel, vagy az északabbra élő barnamedve populációkkal, és nyomot hagytak a későbbi generációk génállományában. Amúgy itt jut eszembe, hogy ezek alapján a faj fogalma elég tágan értelmezhető, hogy ha tudnak keveredni. A szó definiciója szerint egy olyan rendszertani egység, aminek csak az egyedek tudnak közös, életképes és termékeny utódot létrehozni.
Ezek szerint a jegesmedve és a barnamedve csak annyiban külön faj, hogy más a testfelépítésük és az életmódjuk, valamint más környezethez alkalmazkodtak.
Szóval, a MacFarlane medve ha nem egy fiatal nőstény barnamedve, akkor a leírások alapján biztos, hogy egy ilyen hibrid. Ugyanabban a térségben ejtették el, ahonnan a legújabb kori jelentések is érkeztek a hibridekről. És bár ez a vadonban igen csak ritka dolog volt akkoriban, úgy fest, hogy az ilyen hibridek felbukkanása egyre gyakoribb lehet.
A pleisztocénihez hasonlóan újra változik bolygónk éghajlata, de ezúttal a légkörbe juttatott üvegházi gázok miatt a a sarki jégsapkák olvadnak, és ezzel a jegesmedvék élőhelye zsugorodik. A populációk ritkulnak, ezzel együtt pedig az északi grizzly medvék elterjedési területe növekszik.
Az Amerikai Természettudományi Múzeum és a New Yorki egyetem kutatói 2003 és 2008 között megfigyelték a kanadai Wapusk nemzeti parkban, hogy egyre több grizzly vándorol át a jegesmedvék területére. És ez szerte a térségben egyre gyakoribb jelenség, ahogy hamarosan az újabb hibridek feltűnése is az lesz.
Az előrejelzések szerint 50 év múlva a jegesmedvék kétharmada eltűnhet a bolygónk felszínéről, de nem számolnak azzal, hogy mennyi hibrid tűnhet még fel a közeljövőben. Ezek után még pár évtized, és a jegesmedvék teljesen kihalnak, vagy feloldódnak a a grizzly populációban.
Persze vannak lépések a globális felmelegedés megfékezésére és a jegesmedvék megmentésére, de gondoljunk bele, hogy mi történne, hogy ha még sem járnak sikerrel.
A grizzlymedve 2007 óta már nem számít veszélyeztetett fajnak. Ha kihalnak a jegesmedvék, akkor az újabb generációk, amikben már ott vannak a jegesmedvék tulajdonságait hordozó gének, elterjedhetnek Kanada északi területein, persze csak akkor, hogy ha az emberiség már nem állja útját ennek a terjeszkedésnek. Aztán 50 000 év múlva, a mostani interglaciális időszak véget ér, és az északi jégsapkák újra növekedni kezdenek. Az esetleges északi jegesmedve génjeiket hordozó grizzly-k pedig elszigetelődnek a déli rokonaiktól.
Tételezzük fel, hogy ez a jövőbeli jeges időszak százezer évig is eltarthat. Ennyi idő pontosan elég, hogy a jégtakaró által elszigetelt barnamedvékben túlsúlyba kerüljenek esetleges jegesmedve őseiknek tulajdonságai. A világosabb, tömött bunda jól elrejtheti tulajdonosát és megvédheti a hidegtől, a prémes talp pedig abban segítheti, hogy a hóréteg megtartsa a súlyát. Azonban a grizzlymedvék tulajdonságai pedig szintén az eredményesebb zsákmányszerzést tehetik lehetővé, úgy mint az erős és széles állkapocs és a hosszú karmok. Valamint az is segítheti őket, hogy egyszerre beszerezhetik táplálékukat a sarkvidéki tenger sekélyebb régióiból, ahogy a szárazföldön is.
Ezek a jövőbeli medvéknek nem kellene 100 000 év, hogy egy külön fajjá fejlődnek, amik a tengerszint csökkenés miatt szárazra kerülő Bering földhídon elterjedhetnek Szibéria területén.
Sokan úgy gondolják, hogy a medvék nem alkalmazkodóképes teremtmények, pedig már csak az a tényi is hogy ezek a teremtmények a ragadozók rendjének legnagyobb oppurtunistái könnyedén lehető teszik, hogy továbbra is fennmaradjanak a következő évmilliók alatt.
De lehet, hogy egy ilyen medvefaj már korunkban is létezik?
Visszatérve a Bergman medvére. Sten Bergmant igen is zavarba hozta az állat különös prémbundája. Lehet, hogy a barnamedve egy olyan eddig le nem írt helyi változatáról van szó, amiben erősebbek a jegesmedve tulajdonságok? A Kamcsatkai félszigetet a Szovjetunió a hidegháború idején katonai ellenőrzés alá vonta a térséget. Itt állomásozott a flottájuk, valamint itt végezték a rakétakísérleteiket. Az itt állomásozó orosz katonák a szolgálatból hazatérve nem sok mindent mesélhettek a családtagjaiknak.
Viszont ezen kevés történetek között ott volt egy jókora, fekete medvéről szóló történetek. Lehet, hogy Háry János módjára nagyot mondtak, de a katonai jelenlét alatt eme medvének a populációi a vadászat nélkül lassan újra erőre kaphattak. Viszont hogy mi is a Bergman medve, arra csak egy jövőbeli genetikai vizsgálat adhatja meg a választ. Egy ilyen vizsgálat folyamán derült ki az afrikai aranysakál populációkról, hogy valójában egy külön faj, az afrikai aranyfarkas egyedei. Talán egy ilyen alapján meg találják a barnamedve egy új alfaját, vagy az Ursus genus egy új faját...
Ha tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni ehhez hasonló érdekességekről a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon, vagy iratkozz fel a kapcsolodó Youtube csatornára.
 |
| Arctrodus simus, más néven óriási rövidfejű medve. A Pleisztocén időszakban Észak-Amerika csúcsragadozója volt. A kontinens nyugati részén élt Kaliforniától egészen Alaszkáig. De az Arctrodus nembe tartozó medvefélék elterjedtek voltak egész Észak és Dél-Amerikában. Több titokzatos óriásmedvét eme lények túlélő populációinak gondolnak. Daniel Eskridge alkotása |
Hirtelen nem tudta, hogy egy abnormálisan fejlődött barnamedvét talált, vagy egy még ismeretlen alfajt. A környéken a titokzatos, nagy termetű medvefajnak tulajdonítható lábnyomokat is talált. Valószínűleg a fülébe juthattak a helybeliek által csak irkuiemnek ("letolt nadrág"), vagy kainyn-kuthonak, "istenmedvének" nevezett óriási termetű medvéről szóló hírek. Az előbbi név onnan ered, hogy a medvék hátsó lába rövidebb mint az első, és a lábuk között található zsírdudor a földig lóg.
Valerij Orlov biológus szerint ezek alapján a csukcsok egy jegesmedvét láthattak, ami a félszigetre tévedt. Egy másik orosz zoológus NK Vereshchagin szerint viszont az irkuiem az Arctodus (rövidfejű medvék) nem egyik Szibériában fennmaradt faja lehet.
Ezen elmélet sokak szerint azért nem állja meg a helyét, mert a rövidfejű medvék minden faja, kivétel nélkül Amerikában volt őshonos. Viszont ugyanezek az emberek elfelejtik, hogy amikor a rövidfejű medvék éltek a Bering földhíd, ami biztosította az eurázsiai állatfajok Amerikába való bevándorlását még megvolt. Azt se veszik számításba, hogy ez az átvándorlás talán visszafele is mehetett. A zsákmány nyomában járó rövidfejű medvék könnyedén átvándorolhattak az Alaszkai félszigetről a mai Kamcsatka félszigetre, és később egy kisebb populáció rendezkedett be a pleisztocén idején a félszigeten, és talán Szibériában.
Ennek a ténynek ellent mondhat az, hogy a térségben nem találtak rövidfejű medvére utaló se csontmaradványokat, sem múmiákat. Pedig itt, mint ismeretes, találtak tökéletesen jégbe fagyott mamutokat, gyapjas orrszarvúakat és bölényeket. Az is a teóriának mondd ellent, hogy a csak az 1980-ban állítólag feltűnt medvének voltak szokatlanul hosszú lábai, míg a csukcsok legendáiban egy igencsak barlangmedvére hasonlító teremtményről van szó, a hátsó lábak jellegzetes felépítésével együtt.
És nem csak a Bergman medve az egyetlen olyan rejtélyes medvefaj, amit a rövidfejű medve túlélő populációjának gondolják.
1864-ben inuit vadászok a Hudson öböl partján vadásztak zord vidékén, mikor egy általuk soha nem látott medvével akadtak össze. Az állatnak sárgásbarna, a többi barna medvénél sokkal világosabb bundája volt. Az állat közelebb ment hozzájuk, mire az egyik vadász a kezében tartott kovás puskával belelőtt. A medve feldühödött és nagyon gyorsan nekik rontott, a másik férfi, aki, akinél egy hosszú lándzsa volt nem várta míg társa újratölt, mikor a zsákmány kellően közel ért, egyszerűen beledöfte.
A bőrét lenyúzták, a fejét levágták és a következő tavasszal a különös állat maradványait arra a helyre vitték, ahol általában eladták az általuk begyűjtött állatok prémjét, a Fort Anderson nevű kereskedelmi állomásra, amit a Hudson társaság üzemeltetett. Roderick MacFarlane, a poszt vezetője egyszersmind műkedvelő természettudós azonnal lecsapott a leletekre, és tovább küldte a Smithsosian Intézetbe, ahol viszont raktárba került. Egészen 1918-ig, mikor Clinton Harth Merriman (1855. december 5.-1942. március 19.) természettudós rá nem talált, és a maradványokat Vetularctos inopinatus néven írta le, vagyis "váratlan, ősi medve".
Merriman nevéhez köthető az, hogy életzónákra osztotta fel Észak-Amerika területét, a szerint, hogy mennyire homogén növényviláguk van ezeknek a területeknek. Viszont úgy fest, hogy tévedett. Dr. Blaine Schubert, a Kelet-Tennesse Állami Egyetem paleontológusa vizsgálat alá vetett a koponyát. És szerinte egészen biztos, hogy egy fiatal, nőstény barnamedvéhez tartozik, és nem mutat túl nagy eltéréseket egy átlagos barnamedve koponyához mérten.
Viszont a koponya ezek szerint nem egy rövidfejű medvéhez tartozott. Az északnyugati területeken élő indiánok szerint Kanada kopár vidékein óriási medvék élnek, amik gyakran behatolnak az ő területükre. Vajon mik lehetnek ezek a teremtmények?
Nos, lehetséges, hogy az indiánok és inuitok történetei egy-egy ősidőkben élt, óriási megnőtt kodiakmedvéről, esetleg északról letévedt jegesmedvéről szólhatnak. Viszont van egy harmadik, szintén lehetséges teória mint a MacFarlane medvére, mint a Bergman medvére.
Mi szerint ezek az állatok a jegesmedve és barnamedve hibridjei.
Ez így elsőre lehetetlennek tűnhet, viszont ritkán, de előfordul az olyan állatkertekben, ahol a két faj egyedeit ugyanabba a kifutóban tartják.
2004 januárjában az Osnabrücki állatkert nőstény grizzly medvéje egy nőstény, és egy hím nanulakbocsot hozott a világra.(egy olyan hibrid, aminek az anyja grizzly, az apja pedig jegesmedve, a szót az inuit nyelv jegesmedvét jelentő nanuk és a grizzly eszkimó elnevezéséből az aklakból alkották). Nagyobbak mint egy jegesmedve, de kisebbek mint egy grizzly. A fejük is átmenetet képez a jegesmedve keskenyebb és a grizzlymedve szélesebb pofája között. A talpukat csak részlegesen borítja szőr. A viselkedésük azonban sokkal inkább a jegesmedvére jellemző vonásokat mutat. A kifutójukban lévő játékul helyezett óriási kerekekre sokszor rátapostak, hasonlóan mint ahogy a vadászó jegesmedve a tengert borító jégtakarón próbál lyukat ütni, hogy elkapja az alatta rejtőzködő fókát. A nekik beadott teli zsákokat pedig megragadták játék közben, és egyszerűen eldobták, hasonlóan a jegesmedvékhez, akik így végeznek a zsákmánnyal.
Hogy ez lehetetlen, hogy a két faj kereszteződhet a vadonban? 2006 áprilisában, Kanada Északnyugati területén bebizonyosodott, hogy ez nem csak fogságban történhet meg. Jim Martell idahoi vadász épp a Banks szigeteken jegesmedvére vadászott annak egyetlen állandó településének, egy Sach Harbour nevezetű inuit falucska közelében. Elejtett egy általa jegesmedvének gondolt állatot, de mikor a vadász megnézte, rájött hogy ami a puskacső végére került, nos az nem teljesen jegesmedve. A bundájának krémszíne jegesmedvére utalt, de púpos háta, hosszú karmai és keskeny pofája és a szemén, orrán, lábán és hátán lévő barna foltok inkább grizzlyre vallottak.
Az elejtett állatot genetikai vizsgálatnak vetették alá a vadvédelmi hatóságok, hogy megállapítsák, hogy melyik fajhoz tartozott az állat. Ha kiderült volna, hogy grizzly, akkor Martellt 1000 kanadai dollár pénzbüntetésre és akár egy évnyi börtönre is ítélhették volna.
Mondjuk én alapból nem adtam volna semmiféle kilövési engedélyt a jegesmedvére. Így is a kihalás veszélyezteti. De vissza a bejegyzés témájához.
A genetikai vizsgálatok eredménye szerint az állat szülőanyja jegesmedve volt, míg az apja egy barnamedve. A tetem végül Martellhez került.
 |
| Egy kép a Jim Martell birtokában lévő kitömött trófeáról. |
A Banks szigeteki medve azonban csak az egyik bizonyíték, hogy a vadonban megtörtént a két faj és a barna és a jegesmedve közötti keveredés, amiből életképes és termékeny utód születhet. 2010 április 8-dikán David Kuptana inuit vadász a kanadai Viktória szigeteken lelőtt egy általa jegesmedvének gondolt állatot. A férfi először az állat lábnyomait vette észre, közel a faházához, amibe vadászatok idején húzódik meg. Kuptana követte a nyomokat, egészen a tengerpartig, ahol becserkészte és lelőtte az állatot. Aminek barna mancsa és lábai voltak, valamint a grizzlyre jellemző széles feje. A genetikai vizsgálatok során kiderült, hogy az általa lelőtt állat nem egy egyszerű hibrid, hanem másodgenerációs grolar , aminek az anyja egy nőstény jegesmedve-barnamedve hibrid, míg az apja egy hím grizzly volt.
Valamint bizonyítékul szolgál azon tény is, hogy a barnamedve egyes alfajainak génállományában a jegesmedvétől származó DNS található.
Hogy választ kapjunk arra, hogy az még is hogy került oda, ismerni kell a jegesmedve, mint faj evolúcióját. A legrégebbi jegesmedvére utaló maradvány egy 130-110 ezer éves állkapocs. Az egyes jeges és barnamedve populációk genomjának összehasonlításával kiderült, hogy a két faj evolúciója kb. 400 000 évvel ezelőtt válhatott el egymástól.
Ez alatt az idő alatt azonban a két faj útja sokszor találkozhatott. Ez bizonyítja, hogy a barnamedvék genomjának 2%-át jegesmedve DNS adja. Az Alaszka délkeleti partjainál található ABC szigeteken élő barnamedvék genomjának 5-10 % a jegesmedvékre utaló jellemzőket mutat.
Ez alatt az idő alatt azonban a két faj útja sokszor találkozhatott. Ez bizonyítja, hogy a barnamedvék genomjának 2%-át jegesmedve DNS adja. Az Alaszka délkeleti partjainál található ABC szigeteken élő barnamedvék genomjának 5-10 % a jegesmedvékre utaló jellemzőket mutat.
 |
| Egy ABC szigeteki barnamedve. Külsőre hasonlít a többi alaszkai barnamedvére, viszont a DNS-ének egy része arról árulkodik, hogy a populáció ősei között jegesmedvék is voltak. |
Ezekben az időkben ezen a vidéken a barnamedve mára már kihalt alfaja élt. Egy amerikai és angol tudósokból álló csapat 17 csont és fogmaradvány DNS-ét vizsgálták meg, kiderült, hogy ezen ősi medvék génállományában szintén ott voltak a jegesmedvékkel történő kereszteződés nyomai.
Mindkettő esetre az a magyarázat, hogy azokban az időkben a két fajnak az elterjedési területe fedte egymást. A pleisztocén időszakot hiába hívják a köznyelvben jégkornak, de valójában glaciális (jeges) és interglaciális (jégmentes) időszakokra tagolódott.
A glaciális időszakokban bolygónk éghajlata hidegebbé kezdett válni. Az óceánok vize a sarki jégsapkákba fagyott, mik egészen délig lehúzódtak, elborítva a Föld északi területeit. Eme események hatással voltak az élővilágra, köztük a medvék élőhelyére is.
A lehűlő éghajlat másik hatása a barnamedvék lakóhelyeit jelentő erdők megritkulását is maga után vonta. Ezen állatok populáció lassú, a délre tartó vándorlásra kényszerültek a megcsappanó táplálék hatására. A megnövekedő jégtakaró azonban a jegesmedvék élőhelyének a növekedésével járt, és azok egyre többször bemerészkedtek a ritkuló barnamedve állomány területére, és óhatatlanul is találkoztak rokonaikkal.
És mivel kevés volt a nőstény barnamedve, így a faj hímjei a jegesmedvék nőstényeivel párosodtak, hogy továbbörökítsék a génjeiket. Sok jegesmedve/barnamedve hibrid élhetett ezekben az időkben, Végül keveredtek más jegesmedvékkel, vagy az északabbra élő barnamedve populációkkal, és nyomot hagytak a későbbi generációk génállományában. Amúgy itt jut eszembe, hogy ezek alapján a faj fogalma elég tágan értelmezhető, hogy ha tudnak keveredni. A szó definiciója szerint egy olyan rendszertani egység, aminek csak az egyedek tudnak közös, életképes és termékeny utódot létrehozni.
Ezek szerint a jegesmedve és a barnamedve csak annyiban külön faj, hogy más a testfelépítésük és az életmódjuk, valamint más környezethez alkalmazkodtak.
Szóval, a MacFarlane medve ha nem egy fiatal nőstény barnamedve, akkor a leírások alapján biztos, hogy egy ilyen hibrid. Ugyanabban a térségben ejtették el, ahonnan a legújabb kori jelentések is érkeztek a hibridekről. És bár ez a vadonban igen csak ritka dolog volt akkoriban, úgy fest, hogy az ilyen hibridek felbukkanása egyre gyakoribb lehet.
A pleisztocénihez hasonlóan újra változik bolygónk éghajlata, de ezúttal a légkörbe juttatott üvegházi gázok miatt a a sarki jégsapkák olvadnak, és ezzel a jegesmedvék élőhelye zsugorodik. A populációk ritkulnak, ezzel együtt pedig az északi grizzly medvék elterjedési területe növekszik.
Az Amerikai Természettudományi Múzeum és a New Yorki egyetem kutatói 2003 és 2008 között megfigyelték a kanadai Wapusk nemzeti parkban, hogy egyre több grizzly vándorol át a jegesmedvék területére. És ez szerte a térségben egyre gyakoribb jelenség, ahogy hamarosan az újabb hibridek feltűnése is az lesz.
Az előrejelzések szerint 50 év múlva a jegesmedvék kétharmada eltűnhet a bolygónk felszínéről, de nem számolnak azzal, hogy mennyi hibrid tűnhet még fel a közeljövőben. Ezek után még pár évtized, és a jegesmedvék teljesen kihalnak, vagy feloldódnak a a grizzly populációban.
Persze vannak lépések a globális felmelegedés megfékezésére és a jegesmedvék megmentésére, de gondoljunk bele, hogy mi történne, hogy ha még sem járnak sikerrel.
A grizzlymedve 2007 óta már nem számít veszélyeztetett fajnak. Ha kihalnak a jegesmedvék, akkor az újabb generációk, amikben már ott vannak a jegesmedvék tulajdonságait hordozó gének, elterjedhetnek Kanada északi területein, persze csak akkor, hogy ha az emberiség már nem állja útját ennek a terjeszkedésnek. Aztán 50 000 év múlva, a mostani interglaciális időszak véget ér, és az északi jégsapkák újra növekedni kezdenek. Az esetleges északi jegesmedve génjeiket hordozó grizzly-k pedig elszigetelődnek a déli rokonaiktól.
Tételezzük fel, hogy ez a jövőbeli jeges időszak százezer évig is eltarthat. Ennyi idő pontosan elég, hogy a jégtakaró által elszigetelt barnamedvékben túlsúlyba kerüljenek esetleges jegesmedve őseiknek tulajdonságai. A világosabb, tömött bunda jól elrejtheti tulajdonosát és megvédheti a hidegtől, a prémes talp pedig abban segítheti, hogy a hóréteg megtartsa a súlyát. Azonban a grizzlymedvék tulajdonságai pedig szintén az eredményesebb zsákmányszerzést tehetik lehetővé, úgy mint az erős és széles állkapocs és a hosszú karmok. Valamint az is segítheti őket, hogy egyszerre beszerezhetik táplálékukat a sarkvidéki tenger sekélyebb régióiból, ahogy a szárazföldön is.
Ezek a jövőbeli medvéknek nem kellene 100 000 év, hogy egy külön fajjá fejlődnek, amik a tengerszint csökkenés miatt szárazra kerülő Bering földhídon elterjedhetnek Szibéria területén.
Sokan úgy gondolják, hogy a medvék nem alkalmazkodóképes teremtmények, pedig már csak az a tényi is hogy ezek a teremtmények a ragadozók rendjének legnagyobb oppurtunistái könnyedén lehető teszik, hogy továbbra is fennmaradjanak a következő évmilliók alatt.
De lehet, hogy egy ilyen medvefaj már korunkban is létezik?
Visszatérve a Bergman medvére. Sten Bergmant igen is zavarba hozta az állat különös prémbundája. Lehet, hogy a barnamedve egy olyan eddig le nem írt helyi változatáról van szó, amiben erősebbek a jegesmedve tulajdonságok? A Kamcsatkai félszigetet a Szovjetunió a hidegháború idején katonai ellenőrzés alá vonta a térséget. Itt állomásozott a flottájuk, valamint itt végezték a rakétakísérleteiket. Az itt állomásozó orosz katonák a szolgálatból hazatérve nem sok mindent mesélhettek a családtagjaiknak.
 |
| Berman medvéjének rekonstrukciója. Lakatos Ádám alkotása. |
Viszont ezen kevés történetek között ott volt egy jókora, fekete medvéről szóló történetek. Lehet, hogy Háry János módjára nagyot mondtak, de a katonai jelenlét alatt eme medvének a populációi a vadászat nélkül lassan újra erőre kaphattak. Viszont hogy mi is a Bergman medve, arra csak egy jövőbeli genetikai vizsgálat adhatja meg a választ. Egy ilyen vizsgálat folyamán derült ki az afrikai aranysakál populációkról, hogy valójában egy külön faj, az afrikai aranyfarkas egyedei. Talán egy ilyen alapján meg találják a barnamedve egy új alfaját, vagy az Ursus genus egy új faját...
Ha tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni ehhez hasonló érdekességekről a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon, vagy iratkozz fel a kapcsolodó Youtube csatornára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.