Japán festői erdei és hegyvidékei olyanok mintha egy meséskönyv illusztrációi lennének. A helyiek még ma is jó vagy rossz szellemekkel népesítik be ezeket a tájakat, úgy ahogy az őseik tették évszázadokkal ezelőtt. A Japán mitológiát taglaló ősi írásokban sok különleges teremtményről kaphatunk hírt.
Az egyik ilyen a Tsuchinoko nevű kígyószerű teremtmény.
A nevének jelentése japánul a "'kalapács gyermeke" vagy egy másik verzió szerint a "kavics gyermeke". Nem tudni, hogy ez a két név honnan jött. Talán a lény testének különös lapított formájára vagy a színezetére utalnak vele. Több más néven ismerik Japán azon tartományaiban, ahol állítólag ez a lény felbukkan. Tsuchinoko néven Japán nyugati részén ismerik, míg az északkeleti tartományokban "bachi hebinek", magyar fordításban méh kígyónak nevezik. A helyiek hite szerint ezek a lények a hegyek közötti erdőségekben és barlangokban élnek. Tudom, sokaknak meglepő lehet, de Japán területének pont hogy csak 10 százaléka, a tengerparti síkságok vannak beépítve városokkal, utakkal és az infrastruktúra többi fontos elemével. Az ország többi 90 százalékát pontosan az emberek által nem látogatott vadon jelenti.
A leírások szerint a mérete 30 és 80 centiméter között mozoghat. A testének felső része egyes példányok esetében rozsdaszínű, de sok olyan egyed lehet, aminek a fekete foltokból összeálló bonyolult mintázat díszíti. Ha a lény létezik, akkor ez betudható annak, hogy a hímek és nőstények között színbeli különbség van, de az is előfordulhat, hogy a vedlés előtt álló példányok mintázata kifakul, de akár az is előfordulhat, hogy van egy mintás és van egy tisztán barna színű faj vagy alfaj. A lény hasi része általában élénk narancsszínű.
A történetekben megemlítik, hogy ezen teremtmény nagyon mérgező. Azonban a hagyomány szerint ezen állat mérge nem harapással terjed. A tsuchinoko kiköpi a mérgét, miközben próbál elmenekülni. A testét borító pikkelyek a leírások szerint feltűnően nagyok, de éppúgy lehetnek a mintázat részei is.
A néphit a teremtménynek sok különleges képességet tulajdonít. Az egyik ilyen eme állat mozgása. A leírások szerint sok más kígyóval ellentétben mozgás közben a teste nem balról-jobbra oldalazik, hanem fel és le mozog. A másik különleges tulajdonsága, hogy képes akár 1 méteres ugrásokat képes megtenni, valamint olyan hajmeresztő mozgási móddal is felruházzák, hogy akár be is kaphatja a saját testének végét és úgy gurulhat le a lejtőkön. Persze a történetek megegyeznek abba, hogy ez az állat jó úszó, és különösen szereti a vizet.
Másik különös képessége, hogy többféle hangot is képes kiadni: ugatások, csipogások, nyekergések, hörgések és sok más hang is szerepel eme teremtmény repertoárjában. Egyes beszámolók szerint eme állat az emberi beszédet is utánozza, de sok történet odáig elmegy, hogy egészen gazdag szókinccsel rendelkezik. Ezekben a történetekben a tsuchinoko ügyes és játékos hazudozó, aki a vele összefutó utazókat szereti megzavarni. Az áldozat védekezésképpen csak annyit tehet, hogy nyugodt marad és megpróbálja leitatni a különös teremtményt.
Persze ezeket a történeteket felfoghatjuk a történet folklór részének. A japán mitológiában gyakori, hogy létező állatokat különleges képességekkel ruháznak fel. A nyestkutya Japánban és Kelet-Ázsiában honos alfaján a tanukin egy bake danuki nevezetű alakváltó, és jó kedélyű yokai (szellem) alapul. Talán a tsuchinoko is egy ilyen yokai a mitológiában, aminek az alapja egy valódi állat lehet, amit csak később ruháztak fel ilyen misztikus képességekkel.
A tsuchinokohoz hasonló lények képei már a Japánban élő legkorábbi civilizáció, a Jomon kultúra egyik csoportjánál az úgynevezett Katsusaka népnél is feltűntek. Ez a nép Kr. e. 3000-2000 között Honshu szigetén élt a Yatsugatake hegység partmenti oldalán. A törzs kerámiáin az egyik leggyakrabban ábrázolt állatok vastagtestű kígyók voltak. A szakértők szerint eme nép hitében ezek a kígyók egyfajta szent állatok lehettek. Az edényeket vizsgáló szakértők szerint talán ezek a képek a hegyekben élő, igencsak mérges mamushi, más néven Japán mokasszinkígyót ábrázolják, amely a legmérgesebb kígyófaj ezen a szigeten. Lehetséges, hogy ezeknek az embereknek mindenfajta kígyó, ami a környékükön élt szent volt, épp úgy mint a mamushi, ahogy az a állat is, amin a tsuchinoko alapul.
Eme lény szerepel a legősibb ismert japán könyv a 711-712 környékén íródott Kojikiban. Ez a mű egyfajta mítoszgyűjtemény ami legfőképpen a sintó istenek eredetével, és a japán császárok származásával és tetteivel foglalkozik, valamint szó esik benne mitológiai teremtményekről is. Azóta ez a különös teremtmény szerepel animációs filmekben, mangákban, reklámokban és videójátékokban.
És persze egészen meglepő helyeken is lehet az ábrázolásaival találkozni.
Szóval a lény még ma is él a japán köztudatban, azonban létezhet e? Láthatták e napjainkban ezt a teremtményt? Szóval, azt már említettem az elején, hogy a szigetországnak csak a partmenti, sík területei vannak teljesen belakva az emberek által. A többi része az nehezen járható, ritkán lakott hegyes-völgyes vadon, ahol egy ekkora lény simán élheti a világát.
De ennek ellenére ritkán, de a tsuchinoko és az ember összefut. A legtöbb ilyen találkozást Hyögo prefektúrában (ezek a tartományok olyanok, mint Amerikában az államok, csak ezek a régi sógunok által uralt tartományok jogutódjai) jegyezték fel. 1994. júniusában Kauzaki Noda 73 éves gazdálkodó füvet kaszált a feleségével, mikor összefutott egy különös teremtménnyel, minek az alakja a férfi elmondása szerint egy sörösüvegre hasonlított, míg az állat feje egy teknősére emlékeztette.
2000. május 8-án Sugie Tanaka 90 éves farmer bambuszrügyet gyűjtött (a kínai és a japán konyha egyik fontos alapanyagát), amikor munkája közben megriasztott kettő, fémszínű kígyót, miknek a férfi leírása patkányfarka volt. Ugyanezen év júniusában a 82 éves Mitsuko Arima a közeli folyóban látott elúszni egy példányt. A tanú számára az állat szeme volt a legszembetűnő jelenség, ami szerinte "nagyok és kerekek voltak, és mintha a víz felett lettek volna".
A legérdekesebb történet 1969-ben esett meg. Honsú szigetének középső részén fekvő Gunma prefektúrában egy M. Tokutake nevű farmer elkapott egy élő tsuchinokot. Egy villás végű bottal kapta el a lényt, aztán pár napig a házában tartotta, aztán megölte és megette.
Ez csak néhány észlelés volt. A Japán szigetvilág több részén, és állítólag Korea bizonyos hegyvidéki részein is látták a teremtmény egyes példányait. A teremtmény annyira beleivódott a japán nép kollektív tudatában. Hisz talán már a Jomon kultúra képviselői is találkoztak ezen teremtményekkel, és lehetséges, hogy napjainkban is él ezen teremtmény.
Viszont ha létezik, akkor az indentitása kérdéses. És véleményem szerint a legkevésbé sem kígyó. Bár a kígyófélék a látszattal szemben anatómiailag változatosak. Gondoljunk csak a tengeri kígyók oldalról lapított testére, vagy kiszélesedő, kormánylapát szerű farkukra, vagy a kobrák kifeszíthető nyaki gallérjára. A tsuchinoko testalkata bár erősen szélsőséges példa lenne erre, de beleférne.
Azonban mint leírtam az előrehaladás közben végzett fel és le mozgása nem jellemző a kígyókra, ahogy az állítólagos, egy méteres ugrás sem. Az meg főleg, hogy bekapja testének a végét és így gurul le a lejtőkön.
Azonban ami most érdekes, az hogy eme állat nem úgy mozog mint egy kígyó.
A tsuchinoko izmos teste simán támogathatja, hogy békaszerű ugrásokat tegyen. Ehhez azonban szükséges a lábak jelenléte. Igen, szerintem a tsuchinokonak rövid, de izmos lábai vannak. Mint már fentebb említettem az észlelések nem elég részletesek, és tudom, elég sovány bizonyíték, de a szemtanúk az állat testével egyszínű, rövid lábakat nem biztos vehették észre.
Ez segítheti a gyorsabb előrehaladásban az állatot, mikor a talajon löki előre magát velük, éppúgy mint az ugrást előkészítő talajtól való elrugaszkodásban. Az igazi hasznát azonban a vízben veheti az állatunk.
Nos, itt van az első lehetőség az állatunk mi létére. Valószínű, hogy nem kígyó, hanem az óriásszalamandrafélék (Cryptobranchidae) családjának tagja. Eme családba tartozik a 87-159 centiméter hosszú Japán óriásszalamandra, és közeli rokona az 1,8 méter hosszú Kínai óriásszalamandra, amely a Föld ma élő, legnagyobb ismert kétéltűje, valamint az Észak-Amerikában élő Mocsári ördög, ami 30-74 centiméteres testméretével a harmadik legnagyobb kétéltű korunkban.
Ha a tsuchinoko tényleg ilyen óriás kétéltű, akkor az megmagyarázza, hogy miért jó úszó és általában miért a nedves hegyvidéki erdőkben és a vizek közelében él. Az ottani környezet ugyanis segítheti az állat bőrlégzését. Választ nyújthat ezen állat nagy, fekete és állítólag hipnotikus szemeire is. A rövid lábai pedig azt jelzik, hogy ez a teremtmény családjának többi részéhez képest több időt tölthet a vízben. A mocsári ördöghöz hasonlóan vízszintes irányban kígyózva úszhat, de amikor nagyon gyorsan kell mozognia, akkor a lábaival löki magát előre, de a testét fel és le mozgatja, hasonlóan a vízi életmódot folytató emlősökéhez.
Vízi életmódja ellenére többször is felkeresheti a szárazföldet, hogy zsákmányt keressen vagy sütkérezzen. Valószínű, hogy gyorsabban mozogjon, itt is a lábaival löki előre magát. Alapjáraton a kígyóhoz hasonlóan mozoghat, de amikor menekülésre kerül a sor, akkor bevetheti rövid lábait, és azokkal löki magát előre.
Talán a beszámolók ezen mozgási módról onnan jönnek, hogy az állat így próbál menekülni az ember elől. A másik nagy kérdés, hogy hogyan képes mérget köpni. Az óriás szalamandrák nem mérges állatok, a húsuk emberi fogyasztásra alkalmas. Az egyik lehetőség az, hogy a méregköpés a legenda része, és ahhoz kapcsolódik, hogy az ősi japánok eme teremtményt kígyónak vélték.
A második lehetőség, hogy a Cryptobranchidae család egy olyan tagjával állunk szemben, aminél kialakult egy olyan méregmirigy a szájban, amivel képes ezt a mutatványt végbevinni.
A harmadik pedig, hogy nem is óriás szalamandra, hanem a farkos kétéltűek alrendjének egy másik családjába tartozó állattal van dolgunk. Például a szalamandrafélék közé, így az igencsak mérgező foltos szalamandra rokona lehet. A vokalizáció kérdése is megválaszolt lehet, mivel a kínai óriásszalamandra képes a sziszegő, vagy a gyerekek sírására emlékeztető hangokat kiadni.
A másik elgondolásom, hogy eme teremtmény ha létezik, akkor tényleg a pikkelyes hüllők közé tartozik, de a gyíkok közé. Japánban elterjedt terráriumi háziállat az ausztrál kéknyelvű szkink. A zoológusok szerint néhány ilyen elszökött állat lehet a felelős a tsuchinoko észlelésekért. És igen, illik rá a leírás, mivel a kéknyelvű szkink testformája hasonlít eme kriptidére. Ahogy az üregi életmód is stimmel.
Az viszont nem, hogy szeret úszni, több mint egy métereseket ugrik és változatos hangkiadásra képes. És az se, hogy akár 80 centiméteresre is megnőhet az állatka. Lehetséges, hogy az észlelések nagy részében a terráriumokból megszökött gyíkot véltek tsuchinokonak. Azonban lehetséges, hogy a bejegyzés hőse rokona ezen hüllőfajnak. A vakondgyíkalakúak alrendágába tartozó szkinkfélék képviselői a sarkvidéki és a hideg mérsékelt éghajlatot kivéve minden élőhelyen előfordulnak. Az Afrikában élő Aconitas genusba tartozó képviselőik a sivatag homokjába ássák be magukat és úgy siklanak. Ezért elvesztették a végtagjaikat, hogy ez a mozgásmód könnyebb legyen.
Egyes vakondgyíkfajokra jellemző a vaskos, de megnyúlt testalkat és a rövid, ásáshoz vagy úszáshoz alkalmazkodott lábak. És a tsuchinokora pontosan illenek ezek a jellemzők. A kígyók evolúciójáról szóló egyik elterjedt teória szerint a mai kígyók ősei a szkinkekhez hasonló, de a varánuszokkal rokonságban álló üregi gyíkok voltak, melyeknek a generációk folyamán a teste áramvonalas lett, a lábaik kisebbek, végül eltűntek. Így az Acontias nembe tartozó fajok a kígyókkal konvergens evolúció eredményeképpen alakultak kígyószerűvé.
Valószínű, hogy ha szkinkféle, akkor a többi rokonához hasonlóan előnybe részesíti a barlangokat és az általa kiásott erdei üregeket. A lábai is az ehhez hasonló életmód miatt kezdhettek el kisebbedni, amiket aztán egy-egy példány jó hasznát veszi, hogy ha a hegyi folyókban halakra vagy rákokra jönne meg az étvágya.
És ezeknek köszönhetően egy méteres távolságra is átugorhat. Valamint az úgynevezett hangutánzás kérdése is meg van oldva, mivel a gyíkok is képesek változatos hangok kiadására. Például a Délkelet Ázsiában élő pöttyös gekkó párzási időszakban gyakran hallat jellegzetes "tokee" kiáltásokat.
A létezésére nagy esély van, mivel egy kicsi teremtményről van szó, és az ember által ritkán járt vadonban élheti világát. Létezik e a tsuchinoko, vagy sem, eme lény már az ókor óta jelen van a Japán kultúrában. A japán emberek számára ezen teremtmény a természet és a világképük állandó része.
Ha tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni ehhez hasonló érdekességekről a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon, vagy iratkozz fel a kapcsolodó Youtube csatornára.
Az egyik ilyen a Tsuchinoko nevű kígyószerű teremtmény.
A nevének jelentése japánul a "'kalapács gyermeke" vagy egy másik verzió szerint a "kavics gyermeke". Nem tudni, hogy ez a két név honnan jött. Talán a lény testének különös lapított formájára vagy a színezetére utalnak vele. Több más néven ismerik Japán azon tartományaiban, ahol állítólag ez a lény felbukkan. Tsuchinoko néven Japán nyugati részén ismerik, míg az északkeleti tartományokban "bachi hebinek", magyar fordításban méh kígyónak nevezik. A helyiek hite szerint ezek a lények a hegyek közötti erdőségekben és barlangokban élnek. Tudom, sokaknak meglepő lehet, de Japán területének pont hogy csak 10 százaléka, a tengerparti síkságok vannak beépítve városokkal, utakkal és az infrastruktúra többi fontos elemével. Az ország többi 90 százalékát pontosan az emberek által nem látogatott vadon jelenti.
A leírások szerint a mérete 30 és 80 centiméter között mozoghat. A testének felső része egyes példányok esetében rozsdaszínű, de sok olyan egyed lehet, aminek a fekete foltokból összeálló bonyolult mintázat díszíti. Ha a lény létezik, akkor ez betudható annak, hogy a hímek és nőstények között színbeli különbség van, de az is előfordulhat, hogy a vedlés előtt álló példányok mintázata kifakul, de akár az is előfordulhat, hogy van egy mintás és van egy tisztán barna színű faj vagy alfaj. A lény hasi része általában élénk narancsszínű.
 |
A történetekben megemlítik, hogy ezen teremtmény nagyon mérgező. Azonban a hagyomány szerint ezen állat mérge nem harapással terjed. A tsuchinoko kiköpi a mérgét, miközben próbál elmenekülni. A testét borító pikkelyek a leírások szerint feltűnően nagyok, de éppúgy lehetnek a mintázat részei is.
A néphit a teremtménynek sok különleges képességet tulajdonít. Az egyik ilyen eme állat mozgása. A leírások szerint sok más kígyóval ellentétben mozgás közben a teste nem balról-jobbra oldalazik, hanem fel és le mozog. A másik különleges tulajdonsága, hogy képes akár 1 méteres ugrásokat képes megtenni, valamint olyan hajmeresztő mozgási móddal is felruházzák, hogy akár be is kaphatja a saját testének végét és úgy gurulhat le a lejtőkön. Persze a történetek megegyeznek abba, hogy ez az állat jó úszó, és különösen szereti a vizet.
Másik különös képessége, hogy többféle hangot is képes kiadni: ugatások, csipogások, nyekergések, hörgések és sok más hang is szerepel eme teremtmény repertoárjában. Egyes beszámolók szerint eme állat az emberi beszédet is utánozza, de sok történet odáig elmegy, hogy egészen gazdag szókinccsel rendelkezik. Ezekben a történetekben a tsuchinoko ügyes és játékos hazudozó, aki a vele összefutó utazókat szereti megzavarni. Az áldozat védekezésképpen csak annyit tehet, hogy nyugodt marad és megpróbálja leitatni a különös teremtményt.
Persze ezeket a történeteket felfoghatjuk a történet folklór részének. A japán mitológiában gyakori, hogy létező állatokat különleges képességekkel ruháznak fel. A nyestkutya Japánban és Kelet-Ázsiában honos alfaján a tanukin egy bake danuki nevezetű alakváltó, és jó kedélyű yokai (szellem) alapul. Talán a tsuchinoko is egy ilyen yokai a mitológiában, aminek az alapja egy valódi állat lehet, amit csak később ruháztak fel ilyen misztikus képességekkel.
 |
| Lehetséges, hogy a tsuchinoko első ismert ábrázolásai láthatóak ezen a 4000 éves agyagkorsón, vagy csak stitizált kígyók? |
Eme lény szerepel a legősibb ismert japán könyv a 711-712 környékén íródott Kojikiban. Ez a mű egyfajta mítoszgyűjtemény ami legfőképpen a sintó istenek eredetével, és a japán császárok származásával és tetteivel foglalkozik, valamint szó esik benne mitológiai teremtményekről is. Azóta ez a különös teremtmény szerepel animációs filmekben, mangákban, reklámokban és videójátékokban.
És persze egészen meglepő helyeken is lehet az ábrázolásaival találkozni.
 |
| Mint gyerekeknek készült nagy gumicukor. |
De ennek ellenére ritkán, de a tsuchinoko és az ember összefut. A legtöbb ilyen találkozást Hyögo prefektúrában (ezek a tartományok olyanok, mint Amerikában az államok, csak ezek a régi sógunok által uralt tartományok jogutódjai) jegyezték fel. 1994. júniusában Kauzaki Noda 73 éves gazdálkodó füvet kaszált a feleségével, mikor összefutott egy különös teremtménnyel, minek az alakja a férfi elmondása szerint egy sörösüvegre hasonlított, míg az állat feje egy teknősére emlékeztette.
2000. május 8-án Sugie Tanaka 90 éves farmer bambuszrügyet gyűjtött (a kínai és a japán konyha egyik fontos alapanyagát), amikor munkája közben megriasztott kettő, fémszínű kígyót, miknek a férfi leírása patkányfarka volt. Ugyanezen év júniusában a 82 éves Mitsuko Arima a közeli folyóban látott elúszni egy példányt. A tanú számára az állat szeme volt a legszembetűnő jelenség, ami szerinte "nagyok és kerekek voltak, és mintha a víz felett lettek volna".
A legérdekesebb történet 1969-ben esett meg. Honsú szigetének középső részén fekvő Gunma prefektúrában egy M. Tokutake nevű farmer elkapott egy élő tsuchinokot. Egy villás végű bottal kapta el a lényt, aztán pár napig a házában tartotta, aztán megölte és megette.
Ez csak néhány észlelés volt. A Japán szigetvilág több részén, és állítólag Korea bizonyos hegyvidéki részein is látták a teremtmény egyes példányait. A teremtmény annyira beleivódott a japán nép kollektív tudatában. Hisz talán már a Jomon kultúra képviselői is találkoztak ezen teremtményekkel, és lehetséges, hogy napjainkban is él ezen teremtmény.
Viszont ha létezik, akkor az indentitása kérdéses. És véleményem szerint a legkevésbé sem kígyó. Bár a kígyófélék a látszattal szemben anatómiailag változatosak. Gondoljunk csak a tengeri kígyók oldalról lapított testére, vagy kiszélesedő, kormánylapát szerű farkukra, vagy a kobrák kifeszíthető nyaki gallérjára. A tsuchinoko testalkata bár erősen szélsőséges példa lenne erre, de beleférne.
Azonban mint leírtam az előrehaladás közben végzett fel és le mozgása nem jellemző a kígyókra, ahogy az állítólagos, egy méteres ugrás sem. Az meg főleg, hogy bekapja testének a végét és így gurul le a lejtőkön.
Azonban ami most érdekes, az hogy eme állat nem úgy mozog mint egy kígyó.
 |
| Egy rajz a tsuchinoko állítólagos ugrásáról. |
Ez segítheti a gyorsabb előrehaladásban az állatot, mikor a talajon löki előre magát velük, éppúgy mint az ugrást előkészítő talajtól való elrugaszkodásban. Az igazi hasznát azonban a vízben veheti az állatunk.
Nos, itt van az első lehetőség az állatunk mi létére. Valószínű, hogy nem kígyó, hanem az óriásszalamandrafélék (Cryptobranchidae) családjának tagja. Eme családba tartozik a 87-159 centiméter hosszú Japán óriásszalamandra, és közeli rokona az 1,8 méter hosszú Kínai óriásszalamandra, amely a Föld ma élő, legnagyobb ismert kétéltűje, valamint az Észak-Amerikában élő Mocsári ördög, ami 30-74 centiméteres testméretével a harmadik legnagyobb kétéltű korunkban.
 |
| A tsuchinoko mint óriás szalamandraféle. Benke Bálint alkotása. |
Vízi életmódja ellenére többször is felkeresheti a szárazföldet, hogy zsákmányt keressen vagy sütkérezzen. Valószínű, hogy gyorsabban mozogjon, itt is a lábaival löki előre magát. Alapjáraton a kígyóhoz hasonlóan mozoghat, de amikor menekülésre kerül a sor, akkor bevetheti rövid lábait, és azokkal löki magát előre.
Talán a beszámolók ezen mozgási módról onnan jönnek, hogy az állat így próbál menekülni az ember elől. A másik nagy kérdés, hogy hogyan képes mérget köpni. Az óriás szalamandrák nem mérges állatok, a húsuk emberi fogyasztásra alkalmas. Az egyik lehetőség az, hogy a méregköpés a legenda része, és ahhoz kapcsolódik, hogy az ősi japánok eme teremtményt kígyónak vélték.
A második lehetőség, hogy a Cryptobranchidae család egy olyan tagjával állunk szemben, aminél kialakult egy olyan méregmirigy a szájban, amivel képes ezt a mutatványt végbevinni.
A harmadik pedig, hogy nem is óriás szalamandra, hanem a farkos kétéltűek alrendjének egy másik családjába tartozó állattal van dolgunk. Például a szalamandrafélék közé, így az igencsak mérgező foltos szalamandra rokona lehet. A vokalizáció kérdése is megválaszolt lehet, mivel a kínai óriásszalamandra képes a sziszegő, vagy a gyerekek sírására emlékeztető hangokat kiadni.
 |
| Tsuchinoko szalamandra, Nemes Boglárka alkotása. |
Az viszont nem, hogy szeret úszni, több mint egy métereseket ugrik és változatos hangkiadásra képes. És az se, hogy akár 80 centiméteresre is megnőhet az állatka. Lehetséges, hogy az észlelések nagy részében a terráriumokból megszökött gyíkot véltek tsuchinokonak. Azonban lehetséges, hogy a bejegyzés hőse rokona ezen hüllőfajnak. A vakondgyíkalakúak alrendágába tartozó szkinkfélék képviselői a sarkvidéki és a hideg mérsékelt éghajlatot kivéve minden élőhelyen előfordulnak. Az Afrikában élő Aconitas genusba tartozó képviselőik a sivatag homokjába ássák be magukat és úgy siklanak. Ezért elvesztették a végtagjaikat, hogy ez a mozgásmód könnyebb legyen.
 |
| Acontias meleagris, jellegzetes testalkata elárulja, hogy ez bizony egy üregi életmódot folytató gyík. A testalkata a szélesedő törzsrészével és elvékonyodó farkával emlékeztet a tsuchinokoéra. |
Valószínű, hogy ha szkinkféle, akkor a többi rokonához hasonlóan előnybe részesíti a barlangokat és az általa kiásott erdei üregeket. A lábai is az ehhez hasonló életmód miatt kezdhettek el kisebbedni, amiket aztán egy-egy példány jó hasznát veszi, hogy ha a hegyi folyókban halakra vagy rákokra jönne meg az étvágya.
És ezeknek köszönhetően egy méteres távolságra is átugorhat. Valamint az úgynevezett hangutánzás kérdése is meg van oldva, mivel a gyíkok is képesek változatos hangok kiadására. Például a Délkelet Ázsiában élő pöttyös gekkó párzási időszakban gyakran hallat jellegzetes "tokee" kiáltásokat.
 |
| A tsuchinoko, mint vakondgyíkok családjának tagja. Lakatos Ádám alkotása. |
A létezésére nagy esély van, mivel egy kicsi teremtményről van szó, és az ember által ritkán járt vadonban élheti világát. Létezik e a tsuchinoko, vagy sem, eme lény már az ókor óta jelen van a Japán kultúrában. A japán emberek számára ezen teremtmény a természet és a világképük állandó része.
Ha tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni ehhez hasonló érdekességekről a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon, vagy iratkozz fel a kapcsolodó Youtube csatornára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.