Afrika rejtélyes törpéi

Sokáig tartotta magát az elképzelés, hogy az emberek és a csimpánzok evolúciója a mai Kelet-Afrika területén vált ketté. A közelmúltban ez az elmélet megdőlt, mikor megvizsgálták a Graecopithecus freybergi nevű, Dél-Európában élt hominida maradványainak korát. Ez alapján kiderült, hogy ez az emberelőd sokkal régebben jelent meg, mint a legidősebb, ismert hominida a Sahelantropus. Ez azt jelenti, hogy az első őseink talán Európában jelentek meg. Persze az is lehetséges, hogy találnak ennél is ősibb emberelőd leletet Afrikában. Ez nem változtat azon a tényen, hogy a Homo genus első kis termetű képviselői Afrikában fejlődtek ki, és végül több hullámban innen népesítették be a Földet. De lehetséges, hogy ezen korai emberfélék nem ismert leszármazottai még mindig ott rejtőzhetnek Afrika erdőségeiben?

Winston Salem alkotása

Valamikor az 1930-as években járunk. A brit William Hichens kapitány oroszlánvadászatra indul a Wembare síkság nyugati részén fekvő erdőségekben. A férfi egy tisztás szélén várakozott, hogy kilépjen a fák közül a célpontja, egy emberevő hírében álló oroszlánhím. Miközben várakozott, mozgásra lett figyelmes. A fák árnyékából emberszerű alakok léptek elő. A magasságuk egy és fél méter lehetett, testüket barna bunda borította. Határozott léptekkel vágtak át a tisztáson, és tűntek el a bozótban. Hichens helyi kísérője izgatott volt, de félt is a találkozás hatására. Elmondta, hogy két agogwe-et láttak, kis szőrös embereket, akikkel csak egyszer lehet találkozni az életben.

Phillipe Coudrey alkotása

Ez a beszámoló a Discovery magazin 1937-es decemberi számában jelent meg. A magazin egy újabb levelet kapott Cuthbert Burgoyne borásztól. A feleségével egy hajókiránduláson vett részt Kelet-Afrika Portugália által gyarmatosított partvidékén, mikor hasonló alakokat szúrt ki a fedélzetről. A partszakasz, ami mellett végighajóztak a tenger felé lejtett és cserjések zöld szigetei fedték. A férfi a növények között kagylókat kereső páviánokat figyelte távcsővőn keresztül. Hamar észrevett kettő, fehér példányt, ami elég ritka színváltozat ezen fajnál. Ezért is meglepő, hogy ebben a csapatban rögtön kettőt is felfedezett. A bozótosból ekkor lépett elő kettő teremtmény. A hátsó lábukon jártak, testüket barna bunda borította, és láthatóan őket is a kagylók érdekelték, mivel leültek a páviánok közé és keresgélni kezdtek. Azokat szemmel láthatóan nem zavarták. Később egy vadászattal foglalkozó ismerőse elmesélte, hogy a feleségével és másik három vadásszal hasonló, egy hímből, egy nőstényből és egy fiatal egyedből álló családot látott végighaladni a bozótoson. A férfi elmondása szerint a bennszülöttek megtiltották neki, hogy tűzet nyissanak rájuk.
Úgy nézz ki, hogy az agogwe-kat a helyiek tabuként tekintik. Hogy miért? Később körbejárjuk.
1950-ben Charles Cordier állatbefogó is látta a teremtményt. Sőt, nagyon közel került ahhoz, hogy befogja. Ugyanis a szőrös lény belelépett a férfi lerakott hurokcsapdába, és a hasára esett.  De aztán felállt, és egyszerűen lehúzta a hurkot a lábáról és bemenekült az erdőbe.

Ismeretlen művész alkotása

Nem csak Kelet-Afrika erdőségeire korlátozódnak a törpenövésű, szőrös lényekről szóló történetek. Tanzániában és Mozambik északi részén Agogugénak neveznek egy hasonló teremtményt. Tehát ezen történetek elterjedtek ezen a kontinensen. Azonban a kérdés, hogy ha ezek a teremtmények léteznek, akkor hol is helyezkednek el a főemlősök családfáján. Bernard Heuvelmans teóriája szerint az agogwe nem más, mint az Australopithecus genus máig fennmaradt faja. Lényegében logikus, mivel az agogwe észlelésének zónája lefedi ezen emberszerűek egykori lakhelyét. Ezek mellett hasonlóan az egykor kihalt emberelődökhöz az agogwe is alacsony, szőrös teremtmények, amelyek emberszerűen járnak. Viszont ezzel csak a probléma, hogy az Australopithecus genusba tartozó emberelődök kihaltak akkora, mire megjelentek volna az első Homo sapiensek Afrikában. Viszont a kihalásuk időpontjáról semmit sem tud a tudomány.

Kép forrása. 

Először is az Australopithecine családot a tudomány két genusra osztja, a Parantropusra és az Australopithecusra. Az előbbiek közé nagytermetű, gorillákhoz hasonló növényevők tartoztak, amelyeknek erős állkapcsuk és széles, a kemény növényi részek szétzúzásához alkalmazkodott zápfogaik voltak. Feltételezhetően eme békés növényevők együtt éltek a Homo rudolfinensisel és a Homo habilissal, és azok későbbi leszármazottjával a korai Homo erectussal. Azonban ekkora a változó éghajlati körülmények miatt fellépő szárazság miatt csökkent a táplálékuk. A kegyelemdöfést nekik azonban a mi őseink adták meg. A korai homo erectusok őseinél nagyobb rengeteg állati fehérjét igényelt, így sürgősen könnyen megszerezhető táplálékforrásra volt szükségük. De még nem volt olyan fejlett vadásztechnikájuk, amivel nagytermetű növényevőket tudhattak elejteni.  Viszont a nagytermetű, békés növényevő szomszédaik könnyű zsákmányt jelenthettek a számukra, és gazdag húsforrást, és a kihalásig vadászva a megritkult fajt. Viszont mi a helyzet az Australopithecus genusba tartozó kisebb fajokkal?

Ezeknek a fajoknak az eltűntére kevés teória van. Az egyik legelterjedtebb, hogy a ma hozzájuk hasonló ökológiai szerepet betöltő páviánok szorították ki őket. Azonban ez a csak akkor állta meg a helyét, mikor a tudomány még csak az Australopithecus africanust és az afarensist ismerte. Eme hominidáknak még kistermetű agya volt, és feltételezhetően bár már két lábon járt, de jóval ügyetlenebbül, mint a mai ember. Ezekről a teremtményekről elképzelhető lehetett, hogy alulmaradtak a páviánokkal és a fejlettebb hominidákkal való versengésben és végül kihaltak. Azonban ez a kép megváltozott, mikor tudományosan leírták a genus két új faját. Az Australopithecus garhi bár a fogazata a Parantropusokkal mutatott hasonlóságot, és az agytérfogata is benne volt a korai Australopithecus félék tartományában már képes lehetett primitív eszközöket készíteni. A kövületeik mellett több, durván megmunkált pattintott kőeszközre bukkantak, ami fejlett problémamegoldó képességet jelez. A húst a csontokról leszedő fogakat és karmokat pótló eszközök jelenléte pedig akár komoly előnyt jelenthet a páviánokkal szemben. Az Australopithecus sediba felfedezése 2010-ben történt. Ezen hominida csontváza több az Australopithecus és a Homo genusra utaló jegyet mutat. Ilyen például az egészen emberi jellegzetességet mutató lábfej, a medencecsont ami lehetővé tette a kecsesebb járást és a kézfej, amely alkalmassá tehette a fejlett szerszámok készítésére. Ezzel pedig növelte a túlélési esélyeit, és lehetővé tette, hogy leszármazottai sokkal fejlettebb hominidákká alakuljanak.

Australopithecus sediba. John Gurche alkotása

Azonban játszunk el a gondolattal, hogy míg egyes sediba populációk a sokkal mostohább körülményeket nyújtó szavannákon élték napjaikat fokozatosan a túlélés újabb módszereit megismerve, addig voltak csapatok akik követték az éghajlati változások miatt visszahúzódó erdőket és megmaradtak a szintjükön. Talán itt vészelték át azt az időszakot, míg a korai homo erectuszok a halálig vadászták robosztusabb rokonaikat és egészen addig vagy tovább fennmaradtak Afrika megmaradt erdőikben, míg meg nem jelentek a homo sapiens sapiens első képviselői. Akik talán találkoztak az utolsó (?) életben maradt populációikkal. Idővel ezek a találkozások megritkultak, és az apró, erdei emberek a semmiből feltűnő szellemekké váltak. A másik teória az állat, amire az agogwe mítosza épül az egy afrikai gibbon. Most kérdezhetitek, hogy egy gibbon mit keres Afrikában, miközben ezek a főemlősök Ázsiában őshonosak? Úgy, hogy ha az agogwe ha valóban létezik nem gibbon, hanem egy azokkal hasonló vonásokat mutató főemlős, a Dendropithecus leszármazottja.

Dendropithecuszok. Ismeretlen alkotó

Ezek a majmok 20-15 millió évvel ezelőtt éltek Afrika keleti részén. A mai gibbonokhoz hasonlóan hosszú karokkal rendelkeztek, amik segítségével képesek voltak hozzájuk hasonlóan lengeni és ugrani a fák között, bár nem olyan ügyesen. A fogazatuk alapján a legfőbb táplálékuk gyümölcsök és levelek lehettek. Ez a hasonlóság olyan nagy volt, hogy kezdetben a mai értelembe vett gibbonok egy afrikai, kihalt fajának írták le. Azonban az újabb kutatások bizonyították, hogy nincsenek hominid jellemzők, így feltételezhetően a tulajdonságaik konvergens evolúció eredményeként alakultak ki. A tudomány jelenlegi állása szerint leszármazottak nélkül haltak ki. Azonban tételezzük fel, hogy talán az evolúciójuk folytatódott. A miocén időszakban a legbiztonságosabb hely egy 60 centiméteres majom számára a lombkoronaszint volt. Főleg úgy, hogy lent, a talajon olyan nagyméretű óriásragadozók kerestek zsákmányt, mint például a creodonta Hyainailouros. Így az olyan állatoknak, mint a Dendropithecus minden ügyességére szüksége volt, hogy ne kerüljön a földre.

Mauricio Antón alkotása

Ha esetleg egy ilyen majom a földre is esett, és megúszta csonttörés nélkül, akkor gyorsan négylábon, vagy akár két lábon is a legközelebbi fára is feliszkolhattak ezen ősragadozók elől. Viszont lehettek olyan húsevők, akik az otthonukba is követték őket, mint néhány akkoriban élt macskaféle. Az ügyetlenül manőverező vagy lassú majmokat elkapták, míg az előlük könnyen megiszkoloknak lehetett esélyük továbbörökíteni génjeiket. Így váltak a dendropithecusok generációi egyre ügyesebbeké és a testarányaik ehhez megfelelően még inkább hasonlóvá a gibbonokéhoz. Míg végül elértek ahhoz az állathoz, amin az agogwe története is alapult. Már a 19. században is feltűnt a főemlősök kutatóinak, hogy az ázsiai gibbonok a hosszú karok ellenére mennyire emberszerűek kerek fejükkel, és testalkatukkal. Ez a hasonlóság sokakat arra késztette, hogy elgondolkodjanak azon, hogy talán a Dubois által felfedezett Homo erectus nem inkább egy ősi gibbon, vagy hogy ezek a majmok az ember legközelebbi rokonai. Tételezzük fel, hogy az egyelőre hipotetikus dendropithecus a gibbonokkal folytatott konvergens evolúció hatására az emberhez hasonló felépítésű gerinc oszlopot, szegycsontot és medencét fejlesztett volna ki. Ebből kifolyólag képesek lehettek szintén kétlábon megtenni a fák közötti távolságot.

A főemlősök között talán a gibbonok járnak a legügyesebben két lábon az emberek között. Ha valaki messziről nézné, könnyedén egy hominida kriptidnek nézhetné. Mint például az... agogwenak.

A fentebb vázolt evolúciós út végén pedig ott van az a főemlős, amit seithének vagy agogwénak hívnak. Fejlődésének egy pontján talán rájött, hogy a kezében jobban tudja szállítani a talált gyümölcsöket, és mivel a gibbonokhoz képest a fákon ügyetlenebbül mozoghatott, ezért a talajon a távolságokat ezen közlekedési mód segítségével tette meg. Ezt a fajt talán még azért nem fedezték fel, mert kisebb családi csoportokban él, ami egy hímből, egy nőstényből és azok utódjából áll. Egy harmadik elmélet szerint az agogwe valamiféle kapcsolatba állhat az orang pendekkel. E felvetés különösnek tűnhet, de a két kriptid között nagyon sok hasonlóság van, és mint ahogy az utolsó hobbitok című bejegyzésből kiderülhetett a homo floresiensis nem a homo erectus törpenövésű változata, hanem a talán az evolúciós zsákutcát jelentő Homo habilis ázsiai leszármazottja. És ez elég gyenge bizonyíték, de talán az agogwe a homo habilison vagy annak valamely kései, afrikai leszármazottján alapulhat.

Ez a Tanzániából származó faszobor a helyiek által csak toulounak, bozóttörpének nevezett teremtményt ábrázolja. Christian Le Noel festménye.

 Azonban az én teóriám az, hogy az agogwe nem egy külön álló főemlősfaj, hanem egy már ismert emberszabású, a csimpánz egyfajta másik rassza. Először is mint ahogy az a Koolookambáról és a Billi majomról  szóló bejegyzésben a közönséges csimpánznak élnek robosztus, már-már gorillaszerű testalkattal rendelkező helyi változatai. Véleményem szerint talán élhet a közönséges csimpánznak egy sokkal emberszerűbb testarányokkal, sokkal inkább a két lábon való járáshoz alkalmazkodott változata. Az, hogy hatalmas hordák helyett kisebb családi csoportokban élnek nem jelenti azt, hogy külön faj. Hisz a Billi majom gorillákhoz hasonló alvófészkeket épít a földre, míg bizonyos csimpánztörzsek kihegyezett dárdákat használnak a fő húsforrásokat jelentő hús elejtésére. Tehát Afrika megmaradt erdőségeiben miért ne élhetne egy ilyen, testarányaiban a bonobókra emlékeztető csimpánztörzs? Hisz a két lábon járással épp úgy könnyedén felszabadulhatott a kezük, mint ahogy az ember őseinek így sokkal könnyebben tudhatnak eszközöket használni. Erre a kérdésre a jövőbeli kutatások adhatják meg a választ.

Ha tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni ehhez hasonló érdekességekről a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon, vagy iratkozz fel a kapcsolodó YouTube csatornára. Ha pedig beszélgetni szeretnél az őslénytanról, a kriptozoológiáról és más érdekes témákról, akkor ajánlom neked a Primeval Online-al közös Discord szervert.