Makalala - Afrika terrormadara

Kelet-Afrika trópusi régióiban emelkedik a Nagy Keleti Éghegység. Tagjai magasba törő, vulkáni eredetű hegycsúcsok, és bár élesen elkülönülnek egymástól, de hasonló geológiai tulajdonságokkal és ökológiával rendelkeznek. Csúcsaik között nedves, hegyvidéki erdők tenyésznek, melyek fái között 75 csak itt élő gerinces és több ezer gerinctelen és növényfaj él, és számtalan másik vár még felfedezésre, köztük a marozi vagy a rejtélyes kitanga nevű nagymacska. Viszont ha hihetünk az itt élők beszámolóinak, akkor él egy, a struccnál is nagyobb ragadozó madár, amit a helyiek makalalának hívnak, ami a nyelvükön zajost jelent.

Markus Bühler festménye

Dr. Gustav Alfred Fischer (1848-1886) Zanzibár szigetén járt 1878-ban, és ott telepedett le mint orvos. Innentől több utat is tett Közép-Afrika németek által gyarmatosított területére. Így jutott el a Nguru hegységbe, aminek magasan fekvő felhőerdőiben a waskák törzse élt. Ezek az emberek megmutatták nekik a szokásaikat, és törzs több értékes kincsét is, köztük egy hatalmas madárcsőrt. Mikor Fischer a kezébe vette, elsőnek azt hitte, hogy egy bálna sziláját tartja a kezében, de ahogy jobban megnézte egyre inkább zavarba jött. A leírása szerint a csőr vége 20 centiméter széles volt, és fokozatosan keskenyedett, a vastagságba pedig 1,5 centiméter. Ezt a jelentést a Journal fnr Ornithologie 1878-.as számában tette közzé.
Marschall gróf 1878-as a Párizsi Zoológiai Folyóiratban megjelent cikkében erre és a waskák azon történeteit is leírja, hogy a waskák törzsfői eme hatalmas madarak csupasz és száraz koponyáit koronaként hordják. A makalalát elejteni kívánó vadász a, halottnak teteti magát és a félénk természetű madár, ami a hagyományaik szerint, dögevő odalép, hogy hogy csipegessen belőle. A vadászaik ekkor döfik bele az állat nyakába a fegyverüket. Talán a waskák ma őriznek pár koponyát, vagy eltemetik a törzsfőikkel, viszont az ilyenek megtalálása komoly választ nyújthatna a makalala létezésének és mibenlétének kérdésére.

A 15 millió évvel ezelőtt, a mai Argentína területén elterjedt Kelenken guillermoi 3 méteres becsült magasságával a legnagyobb volt a terrormadarak között. 72 centiméteres koponyája pedig talán a legnagyobb minden valaha élt madár között. Az ember könnyedén azt gondolhatja a Makalaláról hallva, hogy ezen ősmadár a Tanzániában élt rejtélyes madárragadozó egyfajta rokona. Fabrizio Derossi alkotása

Bizonyítékok hiányában csak találgatni lehet. Biztos olvasva a fenti leírást sokan arra gondoltok, hogy a makalala egy napjainkig fennmaradt phorusrhachid gyilokmadár. Ez nem elvetélt ötlet, mert 2011-ben Algériában felfedeztek egy olyan combcsontot, amely eme madárcsalád jellegzetességeit mutatta. A Lavocatavis nevű eocénban élt madárféle bizonyítja, hogy az amúgy Dél-Amerikában és az eocénben még jégmentes Antarktiszon élt gyilokmadarak talán még képesek lehettek a repülésre, és így eljuthattak Afrikába, és talán Európába is, már ha a Franciaországban talált Eleutherornis nevű 1,5 méteresre becsült röpképtelen madárfélét a Phorusrachidea családba lehet sorolni.

A kígyászdarvak, más néven a kariámák a terrormadarak legközelebbi, ma élő rokonai. Feltételezhetően a korai gyilokmadarak is ezekre a repülni képes madárfélékre hasonlítottak testalkatukban és életmódjukban.

Lehetséges tehát, hogy a makalala a terrormadarak távoli, Afrikában elszigetelten fejlődött ága, amelyek megtartották őseik repülési képességét, igaz korlátozottan és így is csak kisebb távolságokat is képesek megtenni. Ha a Lavocatavis ezen fiktív leszármazottja talán megélte a holocént, míg ki nem pusztult vagy meg nem ritkult annyira, hogy csak elvétve lehetett vele találkozni.
Azonban ez az ötlet bármennyire is valószínű lehet, de nem spekulatív.
Markus Bühler kriptozoológus és festőművész teóriája sokkal valószínűbb. Ő makalalát a marabukkal hozta összefüggésbe a testalkata, elsősorban dögevő életmódja és mérete miatt. A Leptoptilos genusnak három ma élő faja él. Az afrikai marabu Dél-Afrikától a Szahara déli határáig elterjedt, míg rokonai a sárgafejű marabu és az indiai marabu Dél-Ázsiában él.

Az afrika marabu szárnyfesztávolsága akár a 320 centimétert is elérheti. A madár ezzel roppant impozáns látványt nyújt, ami akár meg is maradhatott a waskák mitológiájában mint mitikus madár.

Markus Bühler teóriája szerint azonban a makalala alapja talán a Leptoptilos falconeri nevű fosszilis marabufaj emberi időkig fennmaradt képviselője. Ez a madárfaj a Pliocénben élt Afrikában, 1,83 méteres magasságával nagyobb volt mint egy átlagos magasságú mai ember. Talán pusztán a méretükkel is elriaszthatták a dögevőket a tetemek mellől, köztük a húsra éhes őseinket, akiknek roppant alacsony növésű teremtmények révén félelmetes óriásoknak láthatták ezeket a madarakat. Ezek a 2,5 millió évvel ezelőtt élt madarak röpképesek voltak, így szárnycsapásaik hangja félelmetes lehetett. Elgondolkodtató, hogy talán eme ősi gólyák kései leszármazottai vagy valamiféle hegyi erdőkben élő, még fel nem fedezett marabufaj lehett a makalala mítosz alapja. Viszont a marabuk csőre hosszú és vaskos, nem pedig a ragadozómadarakéra hasonlít.

A Flores szigetén élő Leptoptilos robostus épp úgy veszélyt jelentett az ott élő törpenövésű emberekre, mint ahogy a Leptoptilos falconeri is a korai australopithecusokra.

Karl Shuker zoológus elmélete szerint a madár a leírások alapján hasonlít és így  nagyobb rokona lehet a kígyászkeselyűnek. Ezen Afrika középső és déli részén élő madarak hosszú lábú és nyakú teremtmények, amelyek a lábuk végén található jókora karmok segítségével ejtik el a fő táplálékukat adó kisebb gerinceseket. Ami a legérdekesebb hasonlóság, hogy kiterjesztett szárnyaival védi magát támadás esetén, ahogy a makalala is teszi az őslakók történeteiben.

A kigyászkeselyű egyetlen ismert és élő tagja mint a Saggitarius genusnak, mint a kígyászkeselyű félék családjának. Shuker teóriája szerint a makalala (Megasaggitarius clamosus) közös ősökkel rendelkezik. Talán ennek a teóriának van valami alapja. A 20 század elején az Egyiptomi El Fayum oázis közelében egy nagyméretű madárfaj combcsontjaira találtak. A Eremopezus eocaenus névre elkeresztelt faj 30-35 millió évvel ezelőtt élt az akkoriban még termékeny folyóparti területen. A csontok vizsgálata alapján kezdetben a madagaszkári elefántmadarak rokonának gondolták, a további vizsgálatok alapján azonban két mai madár jöhet szóba neki, mint legközelebbi élő rokon a papucscsőrű madár és a kígyászkeselyű.

Az oligocénban az Egyiptomot körülölelő mocsaras vidéken olyan nagy termetű madárfélék éltek, mint a képen látható Eremozepus (felül), és a papucscsőrű madár kihalt rokona a Goliathia (alul). Lehetséges, hogy az egykor Észak-Afrikát uraló hatalmas madarak utolsó képviselője Kenyában élt Makalala néven? Darren Naish ceruzarajza.

Ez a teória nagyon jó választ nyújthat a makalala személyazonosságának kérdésére, viszont egy dolog hibádzik benne. Fischer a bennszülöttek történeteinekkel ellentétben soha nem írta le, hogy a neki mutatott csőr - ha ugyan az volt, vagy tényleg látta - kampóban végződött e. Másrészt a helyi történetekben, amik a makalala elejtéséről szólnak, soha nem említik, hogy a madár a magát holtnak tetető vadászt a földhöz szorította volna, hogy karmaival átdöfve megnézze tényleg halott e. Odahajolt, hogy táplálkozzon a húsából. És tudom elég gyenge érv, de pont ez teszi kétségessé Shuker teóriáját a kígyászkeselyű nagytermetű rokonáról.

Tim Morris képe a makalalát, mint a kígyászkeselyűvel rokon fajt mutatja be. Bővebben róla itt.

Azonban az is lehetséges, hogy a makalala nem létezik, egyszerűen a mennydörgő madárnak, mint időjárás szellemnek a helyi hitvilágban létező megfelelője. Viszont a waskák leírják az életmódját, hogy hogyan vadásztak és egy koponyát is mutattak nekik. Az én spekulációm az, hogy a makalala nem a vágómadarak közé tartozik, mint a kígyászkeselyű, és nem is gólyaféle, mint a marabu, vagy daruféle, mint a gyilokmadarak. Úgy gondolom, hogy a makalala a Papucscsőrű madár rokona.

Ezt a jellegzetes külsejű madárfélét ti papucscsőrű gólyaként ismerhetitek, de ez 2014-ben megdőlt, mikor Erich D. Jarvis neurológus alaktani és genetikai vizsgálatokat végzett bizonyos ma élő madarakon, hogy meghatározza az egymáshoz való rokonságukat. Ezek alapján kiderült, hogy a papucscsőrű madár legközelebbi rokonai a pelikánok. A két madárcsoport közös ősökkel is rendelkezik. Az első papucscsőrűek a korai oligocénben jelentek meg Afrikában, és később Ázsiában is elterjedtek a felső miocénben.

A Goliathia az egyiptomi Fayum oázisban élt, és ma élő rokonához hasonló életmódot folytathatott. 

Ha a makalala valóban a papucscsőrű madár (talán egyetlen élő) rokona, akkor eltérően alkalmazkodott. Az utóbbi madárféle sokkal inkább kedveli a folyómenti mocsarakat és nádasokat, míg a bejegyzés főszereplője inkább a hegyvidéki erdőkben él, és sokkal inkább a szárazföldi zsákmány elejtésére specializálódott. Ezen madarak jellegzetes, élesperemű csőre a zsákmányát jelentő nagyobb gerincesek (halak, kígyók és gyíkok, és nem ritkán kisebb vízimadarak) megragadását teszi lehetővé.

A papucscsőrű madár csőre külsőre hasonlít a terrormadarak (Lásd fent Tony Phillips rajzán) csőrére. Az elméletemben ez fontos pont, hogy azon papucscsőrű madár, mely a makalala mítoszának alapot szolgáltatott úgy alkalmazkodott, hogy a csőre megrövidült, a végén található kampó nagyobb lett, így képes volt a préda húsából kisebb cafatokat csipegetni, vagy ugyanezzel halálos sérüléseket okozni neki. Ezek a gyökeres változások azt mutatják, hogy a makalala és a papucscsőrű madár fejlődése már egészen korán elválhatott egymástól, mikor az előbbi madár őse alkalmazkodott a szárazföldi életmódhoz. Az eltérő környezet dacára több hasonló pont is lehet a két madárféle életmódjában. A makalala hasonlóan mocsári rokonához az éjszakai órákban vadászhat. Órákig is képes lehet a bozótosban, mozdulatlanul állni és várni a zsákmányára, a hegyekben élő kisebb antilopokra, vaddisznókra és más növényevőkre. Mikor az a közelükbe ér, akkor lerohanja és pusztán a súlyával fellöki és a csőrén lévő kampóval halálos sérülést ejt zsákmányán.

Rossz repülő lehet, csak is alacsonyabb magasságban, rövidebb távolságokat lehet képes megtenni, így keveset vándorolhat, ragaszkodva területéhez. A makalala alapvetően magányos életet folytat, egy-egy példány nagy területet őrizhet. Két makalala csak a párzási időszakban találkozhat, utána a nőstény elriasztja a hímet, és onnantól egyedül neveli fiókáit. Talán a széles evezőtollak által kiadott zaj a násztánc kelléke.

A makalala mint a papucscsőrű madár távoli rokona, amely a hegyvidéki erdőben történő vadászathoz alkalmazkodott. Nemes Boglárka festménye.

És hogy létezhet e? Véleményem szerint csak létezhetett, hisz nincs egy észlelés sem a területen a madárról, csupán a helyi bennszülöttek történetei és talán az általuk őrzött koponyáik. A makalalák annyira szétszóródva lakhatták ezt a hegyvidéket, hogy a vadászat miatt talán már akkora kihaltak, mikor Fischer meglátta a koponyáikat. Ha ezeket valaki tanulmányozná, és ezek alapján leírna egy új, mára kihalt madárfajt, az hatalmas felfedezés lenne. Azonban lehetséges, hogy ezeknek a madaraknak az utolsó képviselői még mindig Tanzánia hegyvidéki erdőinek mélyén rejtőznek és élik világukat? 

Források:

http://karlshuker.blogspot.hu/2015/10/meet-monstrous-makalala-tanzanian.html

http://scienceblogs.com/tetrapodzoology/2010/10/14/you-can-never-have-too-many-sh/

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél ehhez hasonló érdekességeket olvasni a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon.