Hibagon - A japán "sasquatch"

Mint már a tsuchinoko-ról szóló bejegyzésembe is leírtam, Japán nagy részét hegyes-erdős vidékek alkotják, amelyek ritkán lakottak, így otthont adhatnak több, még fel nem fedezett fajnak. És talán egy eddig még nem ismert, különleges főemlősnek, a hibagonak is.

1970-ben egy mezőgazdasági munkás éppen a Hiba-hegy közelében sétált, mikor szembetalálkozott egy általa eddig még nem látott teremtménnyel. A férfi által adott leírás szerint a majomszerű teremtmény két méter magas volt. Testét vörösesbarna szőrzet borította, nagy feje pedig egy kúpban végződött. Ugyan ezen a környéken egy csapat iskolás kirándult a hegy erdejében. Épp az ebédhez szedhettek gombát, mikor összeakadtak egy majomszerű teremtménnyel. Az állat azonnal elkezdte verni a mellkasát és hörögni a gyerekekre, aztán beszökkent a bozótba. A gyerekek visszarohantak a tanárukhoz, és megmutatták neki a helyszínt, ahol a teremtmény már nem volt ott, csupán az összetört ágak és kifacsart növények voltak. Ugyanezen év júliusában egy kamionsofőr egy két lábon haladó lényt látott átszaladni az úttesten, ami hosszú karjaival a földön támaszkodott, és enyhén görnyedt volt. 1972 és 1973 nyarán többször is láttak egy-egy példányt.1974 augusztus 15.-én egy autós az autópálya mellett egy nagytermetű, fekete bundás teremtményt látott, ami az autó közeledtére a két hátsó lábára állt. 1974. július 15-én egy nő a házából egy majomszerűen mozgó hibagont látott.

Egészen 1982-ig gyakran látták, ezek után egészen napjainkig csak nagyon ritkán figyeltek meg hasonló teremtményeket. Bár szeretik úgy emlegetni, mint a Sasquatch Japánban élő megfelelője, de sok különbség van a két lény között.

A hibagon a leírások alapján sokban különbözik a szokványos, Eurázsiában és Észak-Amerikában észlelt hominidáktól.

Ellentétben a sasquatchal, a hibagont többször látták négy lábon, majom módjára közlekedni, mint két hátsó lábát használva. Néhány szemtanú még ugrálni is látta a teremtményt. Valószínűleg ez abban keresendő, hogy sokkal kisebb (két lábra felállva két méter magas az észlelések alapján), mint az Észak-Amerikában vagy éppen Szibéria fenyőerdeiben látott teremtmények. Az észlelések szerint vörösesbarna vagy fekete bundája van, néhány példánynak a szőrzet fehér a mellkasán vagy a karjain. Azt mondják, hogy az állkapcsa sokkal előreugróbb, ettől az arca sokkal hosszabbnak tűnik és rövid szőrzet borítja. Pisze orra van és intelligensnek tűnő szemei. Egyes beszámolók szerint átható - olykor visszataszító - szag lengi körbe a teremtményt.

Azonban ez nem elég, hogy a valóságos iparág épüljön rá a Hiba hegy környékén. Ilyen például a hiba tojás, ami egy töltött, aprósütemény. Persze azon a tényen szemet hunynak, hogy ha létezik a hibagon, akkor egy méhlepényes emlős, ami mindent csinál, csak tojást nem tojik.

Talán ők a húsvéti nyúlról gondolják ugyanezt.

Úgy fest, hogy ez a 17-18 században is így volt. A lenti képen egy majmot ábrázoló netsukét láthattok. Ezek apró, elefántcsontból készült figurák voltak. A japánok tradicionális öltözetén nincs zseb, ezért a magukkal hordott értéktárgyaik védelmét úgy oldották meg, hogy egy zsinór végére kötözték azokat, míg a másik végére ellensúlyként valami sokkal nehezebbet kötöztek. Később ezek lettek ezek az apró szobrocskák.

Mit amit ezen a képen láttok.

A képeket Dale Driddon blogjából vettem. Az amerikai kriptozoológus egy régiségeket árusító honlapon szúrta ki ezt a szobrocskát. Neki feltűnt, hogy nem hasonlít a Japánban élő egyetlen majomfajra, a japán makákóra, hanem sokkal csimpánzszerűbb, leszámítva a lábát. Azonban a farok hiánya betudható annak, hogy nem hiányzik. A japán makákónak van farka, igaz csonka. Talán pont olyan helyzetben ábrázolták, hogy egyszerűen takarva legyen. Az sokkal valószínűbb viszont, hogy egy csimpánzt ábrázolt. A 17-18. század előtt Japán nyitott volt a külvilág felé, külhoni kereskedők érkeztek a kikötőibe, akik áruk mellett történeteket is hozhattak a messzi földekről. Talán a szobrot faragó ismeretlen művész is így szerezhetett tudomást a csimpánzról, és próbálta kifaragni.

Azonban mi van ha a harmadik lehetőség áll fent, ha egy a Japán-szigeteken őshonos, a tudomány által még le nem írt főemlős szolgált modellként.

Előbb azonban lássuk a teóriákat a lényről.

Az első, hogy az örvös medve egy-egy példányát nézték óriási majomnak, vagy egy abnormálisan nagytermetű, fekete bundájú makákót láttak. Azt is gyakran mesélik, hogy a Hibagon nem más, mint a hirosimai atomrobbanás túlélőinek mutálódott leszármazottja.

Ez a verzió azért is sántít, mert Hirosimára és Nagaszakira pontosan 71 éve dobta le az atombombákat az amerikai légierő. A visszamaradó sugárzás sajnos okozott rákos megbetegedéseket és későbbi mutációkat, de nem olyan fokúakat, hogy a robbanás után születettek közül többen is vademberré mutálódtak vissza.

A másik elfogadott elmélet, hogy a Hibagon egy eddig tudományosan le nem írt emberszabású faj. Lehetséges, főleg hogy ha megnézzük a szigetország őskori történelmét. A régészeti leletek alapján az első vadászó-gyűjtögető törzsek Kr. e. 30 000-ben érkeztek a szigetekre. Ezekben az időkben a szigetvilágot északról egy földhíd kötötte össze a Szibériai Szahalin félszigettel, míg délen a mai Koreával állt kapcsolatban.

Ez az összeköttetés 500 000 évvel ezelőtt alakult, így nem kizárt, hogy már ezek előtt is érkezhettek korai emberek vagy emberszabásúak a szigetre. Évmilliókkal ezelőtt Eurázsia és Afrika területén több, különböző emberszabású faj élt. Aztán a lehűlő éghajlat miatt az ezeknek a majmoknak otthont nyújtó erdőségek visszaszorultak, és ezzel együtt a világszerte elterjedt emberszabásúak is visszaszorultak, míg végül csak néhány fajuk maradt fenn.

Ha a Hibagon tényleg egy emberszabású, akkor valószínűleg a Ponginae alcsaládba tartozik. Az ősei  a Koreai-félszigeten éltek, és amikor létrejött az összeköttetés a Japán-szigetvilággal, akkor átvándoroltak oda. A Hiroshima prefektúrának déli fekvése miatt szubtrópusi éghajlata van, amit forró, párás, így csapadékos nyarak és száraz, enyhe telek jellemeznek.
Mivel az emberszabásúak elég érzékenyek az éghajlatra (minden ma élő, ismert fajuk a trópusokon él), így itt ezek a máig fennmaradt emberszabásúak, az orángután rokonai itt jól elboldogulhatnak. A környező, magas hegyek és völgyek tökéletes rejtekhelyet, viszont kevés táplálékot biztosíthatnak a számukra. Így a hibagon valószínűleg, az orángutánhoz hasonlóan magányosan, vagy párban élhetnek. Ha kevés egyed van, kevésbé kell osztozni a táplálékforrásokon.

A hibagon jelentésekben az az érdekes, hogy többször látták az öklein megtámaszkodva járni, mint két lábon. Feltételezhető, hogy ha létező főemlősfajról van szó, akkor sokkal inkább a felszínen keresi a táplálékát, ami többségében növényi hajtásokból áll. Egy ilyen Japánban élő főemlős a Sivapithecus genus egy mai is élő válfaja lehet. 

A másik spekulatív elmélet a hibagon milétére, hogy a Japán makákó (Macaca fuscata) nagy termetű, magányos életmódot élő rokona. A Macaca genusba tartozó majomfélék (az észak-afrikai berbermakákó) kivételével Ázsia dél és keleti részén elterjedtek, de a jégkor előtt egészen Nyugat-Európáig elterjedtek voltak fajaik. Nagyon alkalmazkodóképes állatok, ez bizonyítják olyan, a hideget jól tűrő faj, mint a japán makákó vagy a tibeti makákó.

A makákó elmélet a hibagonnál azért állja meg a helyét, mert a makákók több, elsősorban nyílt területeken vagy az avarszinten élő fajánál a farok egy rövid csonkká satnyult, vagy teljes egészében eltűnt. A hibagon is feltételezhetően ezen, a föld felszínen élő makákók közé tartozhat.
A másik lényeges dolog, hogy gyakran látták két lábon haladni ezt a majmot. A makákók anatómiája képesé teszi őket a két lábon való járásra.

A kyotoi egyetem főemlős kutató intézetében Dr. Eishi Hirasaki sikeresen megtanította egy japán makákót két lábon járni

Persze mint a többi majom nem véglegesen képesek két lábon járni és úgy haladni, valószínűleg csupán rövid távolságokat tehetnek meg így, vagy akkor használhatják fel ezt a képességet, hogy ha mind a két kezük foglalt, például táplálékot visznek. Úgy fest, hogy ezekben az állatokban meg van a képesség a két lábon való járásra.
A hibagon pedig mint földön élő majom jó hasznát veszi ennek, mikor bejárja a territóriumát, vagy a két hátsó lábára felállva próbálja kikémlelni környezetét. Viszont van egy kérdés, hogy egy makákó mégis milyen okból vált ilyenné? Milyen evolúciós folyamat állhat egy ilyen állat mögött?

A kölyök vöröspofájú makákó a két hátsó lábára állva készül eldobni a hógolyót. A vadonban is kifejlődött ez a viselkedés a makákók között. Ez a kép a hibagont juttatja eszembe.

A ma élő, japán makákók ősei két hullámban vándoroltak be a Japán szigetek és a Koreai félsziget közötti földhídon át a Pleisztocén kezdetén. Lehetséges, hogy már azelőtt is élhetett egy nagy termetű makákó faj a területen, aminek a példányai szintén elvándoroltak.
Mikor Japánt a megemelkedő tenger elválasztotta Japán a szárazföldtől, ezen - még egyenlőre - hipotetikus makákófaj a szigeten rekedt és hamar nagyra nőtt növényevővé fejlődött. Ez az elszigetelődés hatására egyedi élővilág alakult ki a szigeteken.
A méretének megnövekedésében és az életmódjának kialakulásában közrejátszhatott az, hogy a Japán szigetvilágban nincsenek rá veszélyes ragadozók. A Honshu szigeteken élő legnagyobb húsevő emlős, az örvösmedve étrendjében inkább a növények dominálnak, csak a szükséges állati fehérje bevitele miatt eszik rovarokat, kisebb gerincteleneket és mézet.
A szigeten élő többi gyakori kis termetű ragadozó, mint a vörös róka, a nyestkutya és a japán nyest egy ilyen nagy termetű főemlősre nem jelenthet veszélyt. Így a hibagon nyugodt szívvel keresheti a táplálékát az avarszinten. A mérete így megnövekedett.
A magányos életmódja azzal magyarázható, hogy egy ilyen nagy állatnak óriási kiterjedésű területet kell bejárni táplálék után. Ha több hibagon birtokolna egy területet, akkor hamar felélnék a forrásokat. Ezen állat táplálékának nagy részét gyümölcsök, hajtások és más növények alkotják, de mellette, hogy állati fehérjét is bevigyen a szervezetébe, eszik rovarokat, kisebb gerinceseket és néha talán dögöket is. Az ember elől barlangokban vagy rejtett völgyekben húzódhat meg, és egy találkozás esetén csupán megpróbálja elüldözni a szemtanút, és csak a végső esetben támad rá.

A hibagon, mint nagytermetű makákófaj. A sötét színezete jól elrejti az erdőben. A járásmódja a gorilláéra emlékeztethet, valószínűleg párhuzamos evolúció eredményeként. Lakatos Ádám alkotása.

Azonban hogy lehet, hogy a legtöbb észlelés a hetvenes években történt? Ez pontosan egybeesik a területen a vadászat hirtelen megemelkedésével. Lehetséges, hogy a szemtanúk által látott állatokat pontosan ez űzte el a civilizációtól távoli, hegyi élőhelyükről és próbáltak az alacsonyabban fekvő területeken élelmet keresni.
Sok szemtanú szerint mintha lassan mozgott volna, de olyat is láttak, hogy a lény sántított, mintha meglőtték volna. És miután ezek a teremtmények kimúltak vagy új rejtekhelyre találtak, egy ideig nem jöttek le az emberek területére, és talán most is békében élnek a Hiba hegy erdeiben.


Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél ehhez hasonló érdekességeket olvasni a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon.