Waitoreke - Maori vidra

Annak, aki meghallja Új-Zéland nevét eszébe juthat, hogy a sziget őshonos megafaunáját csak madarak alkotják. Az emlősöket a denevérek és a sziget partvidékén élő fókák és cetfélék képviselik. Azonban lehetséges, hogy a déli sziget folyamaiban talán élhet egy eddig fel nem fedezett emlősféle. A maorik eme teremtményt úgy nevezik, hogy Waitoreke.

A történet 1772-ben kezdődött, mikor James Cook kapitány kikötött Resolution nevű hajójával Dusky Sounds nevű területnél. Ez az öböl kisebb, sziklás szigetek és félszigetek hálózata. Több madárfaj is fészkel itt, valamint a bálnák is gyakori vendégek. Három vagy négy nappal a kikötés után néhány matróz macskaméretű, rövidlábú állatokat látott, amiknek testét szürke prémtakaró fedte, és bozontos farka volt. Cook kapitány véleménye szerint egy új fajjal találkozhattak.
 A teremtményről szóló első, tudományos igényű leírást Walter Mantell (1820-1895) új zélandi földbiztos és természettudós adta, miután beszélt néhány maori származású szemtanúval. Róla azt kell tudni, hogy annak a Gideon Mantell fia volt, aki előásta az első Iguanodon fogat. A fiára is átragadt a szenvedélye, mivel az ifjabbik Mantell az Új-Zélandon élt moák maradványait gyűjtötte. Érdeklődött a sziget titokzatos teremtményei, köztük a waitoreke iránt. Azonban ennek az eredete kétséges, mivel a beszámoló keletkezésének évszáma nem került közzé.
A történetek alapján a következő leírást állította össze a teremtményről a tizenkilencedik század első felében feljegyzett beszámolók alapján: "60 centiméter hosszú az orrától a farka tövéig. Rövid lába és lompos farka van. A feje a kutya és macskafélék jellegzetességeit elegyíti. Föld alatti kotorékokban él. Gyíkokkal, kétéltűekkel, halakkal és rovarokkal táplálkozik". Ezek mellett még arról is írt, hogy egyes törzsek Kaureke-nak hívták a lényt, és nagyra becsülték. Sokan háziállatként tartották, mivel állítólag tojásokat is hozott. Ettől eltekintve a leírás kísértetiesen hasonlít a Közönséges rókakuzura.

Ezt az emlőst az 1850-es években telepítették be Új-Zélandra, hogy a hús és szőrme vadon élő formáját hozzák be. A leírás alapján feltételezhető, hogy a faj valahogy megragadt a maorik folklórjában. Ez jó magyarázatnak tűnhet a waitoreke mibenlétére, azonban 1772-ben James Cook matrózai láttak hasonló teremtményeket. Azokban az időkben pedig nagy eséllyel nem éltek rókakuzuk. A másik ellenérv a rókakuzu teória ellen, hogy ezek a teremtmények minden jel szerint félig vízi életmódot folytatnak. Elsősorban erre is utal a nevük, ami a "wai", vízi és a "toreke" sarkantyú, vagy lándzsa szavakból áll. Az állatról még Alfred Brehm is írt a "Állatok világa" című könyvsorozatának emlősökről szóló kötetében.

A legtöbb információt a német zoológus gyűjtötte össze az állatról. A következőket írja könyvének a kacsacsőrűekről szóló fejezetében.

"Még a csőrösemlősöknél is fontosabb adatokat szolgáltat a legalsóbbrendű emlősállatok természetrajzához az a szárazföldi emlős, amely Új-Zélandban őshonos és ott waitoreki néven ismeretes.

Külsejében a vidrához hasonló, a vízben és a víz mellett él, és jelenleg valószínűleg az új-zélandi Alpok hegyi tavaira szorítkozik. Több ízben látták, egy alkalommal oly közelségből, hogy ostorral is elérhették, mire éles ordítozással eltűnt a vízben. Haast Julius ennek az állatnak a nyomait a hóban is megtalálta, mindazonáltal mégsem sikerült azt kézre keríteni. Új-Zélandnak a föld valamennyi tartománya között a legősibb madárvilága van. Lehetséges tehát, hogy ez az őshonos állat olyan alacsony helyet foglal el a Monotrematák sorában, mint ezek az erszényesekhez viszonyítva és hogy majd egykor fontos és az emlősök geneziséhez általunk jelenleg még nem is sejtett igazságaiba fog bepillantást engedni, megvilágítva az emlősök fejlődésének útját.

Lendenfeld erről az állatról Új-Zélandról szóló művében e szavakkal emlékszik meg: „Végül meg kell jegyeznem, hogy a déli szigetvilág folyóiban állítólag egy barna, a vidrához hasonló, de nyúlnagyságú állat él, s ezt a maorik waitoreki néven emlegetik.

Haast eredeti közléseit Hochstetter Új-Zélandról szóló művében csak rövid megjegyzés alakjában ismerteti: „Haast barátom a waitorekiről 1861. június 6-án ezeket írja nekem: Az Ashburton-folyó mellett, a Cantenbury tartományban, tenger színe felett 3500 láb magasságban egy oly vidéken, amelyet emberi lábnyom talán még sohasem taposott, gyakran láttam ennek az állatnak lábnyomait. Ezek hasonlók a mi európai vidránkéhoz, csak kisebbek. Az állatot magát azonban mindössze ketten látták, akiknek a Lake Heronban, az Ashburton szomszédságában 2100 láb magasságban juhtenyésztőállomásuk van. Ők is azt mondják, hogy az állat sötétbarna és akkora, mint egy jókora nyúl. Amikor ostorunkkal feléje suhintottunk, füttyszerű hangot adott és az alpesi fű között csakhamar eltűnt a vízben. Ez 1861-ben volt, és ma 68 esztendő multán sem tudunk róla többet: a rejtélyes waitorekinak egyelőre nyoma veszett!”

A fenti leírtak alapján nem lehet rókakuzu, mivel a Brehm által említett teremtmény a vidrákhoz hasonlóan ügyesen úszik és otthon érzi magát a havas vidékeken. Valamint, ha hihetünk a beszámolóknak 1868-ban meglőttek egy waitoreke-et.  Az állat akkora volt, mint egy európai vidra. Az ujjai csupaszok és hosszúak voltak, köztük úszóhártyák feszültek. Tömött, egérbarna bundájában fehér foltok vegyültek. A tetemet megpróbálták tartósítani, az eljárás folyamán azonban a felismerhetetlenségig eltorzult és elveszett.

Azonban akadtak szemtanúk ezután is. 1900-ban vidraszerű állatokat láttak a Fiordland Nemzeti Parkban található Te Anau tó környékén. 1939-ben a déli sziget északi területén található Waiau város környékén láttak hasonló teremtményeket. 1968-ban szemtanúk egy waitoreke-et láttak a Stevenburn patakból kimászni. Az állat körbeszaglászta a területet, és jelzett valaminek. Nem sokára három kölyök mászott elő a folyóból és követték a feltehetőleg anyaállatot az aljnövényzetbe. 1971-ben egy vadász a Hollyford városának környékén látott hasonló állatot, amely a meredek parton belesiklott a vízbe, aztán visszamászott, egy negyedórán keresztül ezt csinálta, majd visszament a parti aljnövényzetbe. Nos a beszámolók alapján láthatjuk, hogy nem közönséges rókakuzu a waitoreke. Ennél azonban van egy sokkal logikusabb megoldás. Ez pedig, hogy a waitoreke a Dél-Ázsiában őshonos sima szőrű vidrák leszármazottai. Hogy hogy kerülhettek oda? Nos ez egy érdekes történet lesz.

A sima szőrű vidra, más néven simung elterjedt háziállat Indonéziában. Az őslakosok előszeretettel idomítják be őket halászatra. Egy teória szerint az 1500-as években Srí Lanka irányából tamil hajósok érkeztek Új-Zéland partjaihoz. Erre a bizonyíték lehet a William Colenso angol misszionárius által a sziget északi részén 1836-ban talált bronzharang. A 13 centiméter széles és 9 centiméter mély harangban a maorik édesburgonyát tartottak. A mintázata és a rajta lévő "Uhayideen Baksh hajó harangja" felirat arról árulkodik, hogy egy tamil hajóról került a szigetre. A felirat betűi között voltak olyan archaikus jelek, mik már 500 éve kivesztek a tamil nyelvből. Vishnampet R. Ramachandra Dikshitar indológus elmélete szerint ezek a tengerészek ismerhették Polinézia és Ausztrália vidékét. Lehetséges, hogy egyfajta kereskedelmi kapcsolatba álltak a maorik és Srí Lanka területén lévő Vanni királyság között. Talán egyes maorik áruiért cserébe fogságban tartott vidrákat kaptak, amik a későbbiekben kedvelt háziállatok lettek, de később elvadultak. Ezzel az elmélettel több gond is van. Először is a harang simán származhatott egy portugál kalózhajóról, minek a legénysége tamil matrózoktól zsákmányolhatta.

Felirat hozzáadása

Másrészt hol vannak a tamilok által eladott kincsek az új-zélandi régészeti lelőhelyekről? És hol vannak az Új-Zélandról származó áruk Srí Lankáról? Minimum hatással kellett volna lennie a maori művészetre a tamiloktól kapott tárgyakra. Viszont ott a másik lehetőség, hogy a waitoreke ősei talán a maorikkal érkeztek Polinéziából. Ezen nép ősei 5200 évvel ezelőtt érkeztek Tajvan szigete felől a mitokondiális DNS vizsgálata szerint, és talán egy ideig Indonéziában is megtelepedtek és talán ők is háziasították az ott élő vidrákat, mielőtt tovább vándorolhattak volna Kelet-Polinéziába, és innen magukkal néhány példányt az új hazájukba. A vidrák pedig a későbbiekben elszaporodtak itt. Ezzel az elmélettel az a legnagyobb baj, hogy nem találni a régészeti lelőhelyeken vidrákra utaló csontokat. Ez talán annak tudható be, hogy a maorikon belül csak a vagyonosabb rétegek tarthattak ilyesfajta háziállatot, és a későbbiekben elvadultak. Ez csak elmélet. Azonban érdekesebb kérdés, hogy mi van, ha a waitoreke őshonos állatfaja Új-Zélandnak. Nos, erre az elméletre még akár fosszilis bizonyítékok is lehetnek.

Thomas Simpson festménye

A fenti képen látható állatok az úgynevezett kora miocéni Saint Bathans faunához tartoznak. Maradványaikra a Manuherikia folyó völgyében találtak rá. Azokban az időkben a sziget éghajlata még trópusi volt, területét araukáriafenyőkból, pálmákból és más, trópusi növényekből álló esőerdők és tőzegmocsarak borították. Bár a sziget domináns állatcsoportja akkoriban is a madarak, úgymint különféle moák, gémek, és kacsafélék voltak, de a hüllők is több fajjal képviseltették magukat. Akkoriban a szigeten éltek az Ankylosauridea dinoszauruszokra külsőleg nagyon hasonló Meiloaniidae teknősök, és Mekosuchianae krokodilfajok. Az emlősök közül a legváltozatosabb csoport a denevérek voltak, amelyek közül sokan a földön kúsztak, mint ma élő rokonaik. Azonban ezekben az időkben a szigeten egy ősi emlőscsoport képviselői is fennmaradhattak, ahogy Brehm annak idején megjósolta.

Vulcanops jennyworthyae, ez a 16 millió éve élt denevérfajt szintén a Manuherikia völgyben találták meg. Harminc grammos súlyával valóságos óriás volt a ma élő új-zélandi denevérekhez képest.

2005-ben a völgy területén egy 19 millió éve élt emlős alsó állkapcsának darabjára és combcsontjára bukkantak. A combcsont vizsgálata alapján az állat lábai az emlősöktől eltérően nem a test alatt, hanem két oldalt helyezkedtek el, mint a ma élő tojásrakó emlősöknél. Ezek alapján úgy gondolták, hogy talán nem is az elevenszülő emlősök közé tartozik. A combcsontot próbálták olyan emlőscsoportok képviselőinek maradványaival összevetni. Ezek alapján az állat három emlőscsoportba tartozhat.
Az egyik ilyen csoport az Eutricodonta rend. Első képviselőik a kora jurában jelentek meg, az utolsó ismert maradványaik pedig 70 millió éves, késő krétai rétegekből kerültek elő. A fogazatuk alapján hús és rovarevő teremtmények voltak. A legnagyobb termetű képviselőjük a Repenomanus robostus volt, amely méretre akkora volt, mint egy mai rozsomák és kisebb dinoszauruszokra, vagy a nagyobb fiókáikra vadásztak. Mellettük éltek a mai repülőmakikhoz hasonlóan a fák között sikló és a táplálékukat a folyamokban és a tengerek sekély, part menti vizeiben vadászó fajok. A kutatók elmélete szerint a kréta középső részére kihaltak, amelyet az első elevenszülő emlősök megjelenése okozott. Új-Zéland 80 millió évvel ezelőtt vált le Gondwana szuperkontinenséről. Így talán néhány Eutricodonta is túlélhette ott egészen a miocénig, vagy tovább.

Liaoconodon. Az Eutricodonta rend Kínában élt képviselője. A fogazata a ma élő fókákéra és vidrákéra hasonlít, ami alapján a paleontológusok szerint halászva kereste zsákmányát a kora-krétai folyamokban. Dylan Bajda alkotása

Azonban az is valószínű lehet, hogy a Saint Bathans emlős a Tojásrakó emlősök közé tartozhat. Az ősei Új-Zéland sodródó szigetén ragadtak, és így az evolúciója teljesen más irányt vett, mint a kacsacsőrű emlősöké és hangyászsünöké. A kloákás emlősök első ismert képviselőjének a Teinolophos maradványaira korai krétai rétegekben találtak rá. Leszármazottai később szétterjedtek szerte Gondwanán, így eljutottak Dél-Amerikába is, és arra a területre, miből majdan Új-Zéland lesz. A szétterpeszkedő lábaival sokkal ügyesebben mozoghatott vízben, mint a szárazföldön, így Ausztráliában fennmaradt rokonaihoz hasonlóan ügyes úszóvá vált, míg rejtélyes módon el nem tűnt az élet színpadáról. Vagy mégsem?
Mivel keveset tudni arról az időszakról, mikor a Saint Bathans emlős élt, nem ismerni a kihalásának okát, ahogy az életmódját sem. Ahogy a sziget északabbra sodródott Ausztráliával együtt egyre hidegebb lett. A trópusi éghajlat szubtrópusivá vált, amely nem kedvezett az itt élőt krokodiloknak, ezért azok kihaltak.

Tim Morris alkotása

Feltételezhetően a Saint Bathans emlős egyszerűen elfoglalta a szabaddá vált vadászterületet, és egyre jobb halásszá vált. Teste megnyúlt és még áramvonalasabb lett. A szőrméje, amely a hidegebbé váló vizekhez való adaptációt nyújtott segített, hogy megvédje a hóhatár feletti terület hidegje ellen. Kevés ragadozó jelentett rá veszélyt. A Haast sasok inkább a moákra specializálódtak (az óriástermetű, esetlegesen létező varánuszok pedig az északi szigeten éltek), így a waitoreke-ek elszaporodtak a sziget folyamaiban.
Akkor ma miért nem látni? Miért bújkál, ha olyan elterjedt volt? A bevándorló maorik valószínűleg vadászni kezdték az állatokat a szőrméjük és a húsuk miatt (talán a tojásaik miatt), és feltételezhetően egyfajta státuszszimbólum lehetett háziállatként köztük. Azonban nem haltak ki, hanem felhúzódtak a maori vadászok dárdái elől a hóhatár felé? Erre talán a jövőbeli kutatások adhatják meg a választ. Véleményem szerint nagy esély van az állat létezésére, legyen tamil tengerészek által behozott elvadult,  behozott vidra, vagy egy a ma élő emlősöktől különálló fejlődési vonal tagja. Hisz kis termetű, ért a rejtőzködéshez és az alpesi tavakban sok táplálék lehet, amely fenntarthat egy kisebb, szaporodásra képes populációt.

Josh Conway alkotása. A "Cryptozoologicon" című könyvben a Waitoreke a Zealandotherium mantelli nevet kapta, és egy különálló úton fejlődött tojásrakó emlős, minek ősei még a korai krétában jelentek meg.

Ha tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni ehhez hasonló érdekességekről a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon, vagy iratkozz fel a kapcsolodó YouTube csatornára. Ha pedig beszélgetni szeretnél az őslénytanról, a kriptozoológiáról és más érdekes témákról, akkor ajánlom neked a Primeval Online-al közös Discord szervert.