Új mocsári angolnafaj Indiából - De onnan, ahonnan senki se keresne egy új halfajt

Az emberek arra számítanának, hogy egy új angolna fajra egy tó vagy egy folyam, esetleg egy barlangi tó vízében találnak rá. Nem pedig egy hegyvidéki erdő nedves, mély talajában. Pedig ha a tudósok a mocsári angolnák (Synbranchidae) család fajai után kutatnak, ezzel az eshetőségre igencsak számolniuk kell. Dr Rachunliu G Kamei a New Delhi-i egyetem zoológusa gilisztagőtéket (bővebben róluk a mongol halálféregről szóló bejegyzésben)  keresett India északkeleti részén húzódó Meghalaya-hegységbe. Az ásója viszont valami teljesen más valamit fordított ki az erdő nedves talajából. Ismerte a mocsári angolnákat, melyek a többi haltól eltérően a talaj mélyebb, nedvesebb régióiban élnek, viszont eme példányon valami furcsát látott. Azonnal megkereste Dr. Ralf Britzet, a Londoni Természettudományi Múzeum ichtyologusát, hogy vizsgálja meg az általa begyűjtött állatot. A vizsgálatok kiderítették, hogy ez egy új faj.

A többi rokonával ellentétben az újonnan felfedezett mocsári angolnának nem fejlődtek ki a szemei (a többi fajnak vannak apró, de használható szemei), épp ógy ide illik a rózsaszín, csupasz, gilisztáéra emlékeztető bőr. Ennek az a oka, hogy a bőrükben hajszálerek sűrű hálózata található. Ez megkönnyíti a nedves talajban az oxigén kiválasztását, mivel a többi mocsári angolnafajhoz hasonlóan nekik se alakult ki a kopoltyújuk. A többi rokonuknak a szájuk belső részét borítja a légzést segítő érrendszer. Ezzel képesek levegőt felvenni a légkörből.

A csoport jellegzetes tagja az Ázsiai mocsári angolna (Monopterus albus). Az újonnan felfedezett fajtól eltérően vízi életmódot folytat, a kopoltyúi megvannak. Azonban képes rövidebb időszakra, éjszakánként a partra kijönni, hogy apró gerinctelenekre vadásszon. Ez a tulajdonság segítette azt, hogy inazív fajként elterjedjen a floridai Everglades mocsárban. Épp úgy növelte a túlélési képességeit, mint az első magukat partra kivonszoló halaknak 416 millió évvel ezelőtt

Jelenleg 25 mocsári angolnafaj van tudományosan leírva, ebből három Afrikában él, a többi pedig Indiában, Délkelet Ázsiában, Ausztráliában és Közép-Amerikában elterjedt. Ezek a területek a 170 millió évvel ezelőtt darabokra szakadt Godwana szuperkontinenshez tartoztak. Így a mocsári angolnák egy nagyon ősi csoport, melyek oxigénszegény vízekben élve kénytelenek voltak alkalmazkodni a légköri levegő felvételéhez. Az újonnan felfedezett, gilisztaszerű képviselőjük egy erősen szélsőséges és eredményes alkalmazkodásukra ad példát. Eme csoportot a tudósok elsősorban azért vizsgálják, hogy képet alkossanak az első szárazföldi gerincesek alkalmazkodásáról.

Viszont az, hogy egy földalatti életmódhoz alkalmazkodott angolnafajra bukkantak, nem lehetséges hogy az első kétéltűek alkalmazkodásában is fontos volt ez? Gondoljatok csak a Tiiktalikra. Ez a halféle uszonyai már lábakhoz hasonlatos jellemzőket mutatott, és a kopoltyúi már megkezdték a visszafejlődést, valamint az átfejlődést azon képletekké, amelyekből később a hallószervek lesznek. Elég elvadult ötlet lehet, de nem lehetséges, hogy a Tiiktalik, vagy egy ahhoz hasonlatos halféle nem a devonkori mocsarakban tette meg az első lépéseit, hanem esetleg járatokat ástak a Devon időszak erdőinek nedves talajába? Ezzel segítve őket az alkalmazkodásban a légköri levegőhöz?

Alain Beneteau alkotása. A Tiiktalik bármennyire is emlékeztetett egy kétéltűre, attól még egy hal volt, amely a zsákmányát jelentő, a szárazföldön már elterjedt rovarokat követte a szárazföldre a vízből. Lehetséges, hogy az újonnan felfedezett mocsári angolnákhoz hasonlóan hogy kinyújtsa a szárazföldön, vadászattal töltött idejét a földbe ásta magát?

Forrás: Natural History Museum