Steller tengeri tehene - Vissza az élők sorába

Georg Wilhelm Steller számára az 1741-es év alighanem balszerencsés év volt. A híres Vitus Bering alaszkai expedíciójáról visszatérve hajótörést szenvedett. Végig kellett néznie, ahogy társainak fele meghalt skorbutban, köztük Bering is. A hosszú sarki telet kevés élelmiszerrel és vízzel kellett túlélniük. Steller a munkába menekült a viszontagságok elől. Térképet rajzolt a szigetről, feltérképezte annak növény és állatvilágát. A legnagyobb fogása azonban egy hatalmas, tengeri állat: a Steller tengeri tehene volt. De ami a híres zoológusnak szerencse volt, a fajnak a balszerencsét jelentett. Viszont ha hihetünk a tengerészek beszámolóinak, ez a faj is egy napon vissza kerülhet az élők sorába.

Alex Lovegrove  festménye

Megdöbbentő látvány lehetett Steller számára, mikor először meglátta a hatalmas tengeri állatokat. 8-9 méteres hosszúkkal ezek a tengeri tehenek voltak a legnagyobbak a tengeri emlősök között. Hatalmas méretük a sarkvidéki hideg vizekhez való alkalmazkodást szolgálta. A testük így lassabban hűlt le, és több hőt tartott meg. Az egész napját a tengeri erdőkben való legelészéssel töltötte és csak 4-5 percenként emelte ki a fejét a vízből, hogy levegőt vegyen. Uszonyaival lassan csapkodott, hogy pozitív felhajtó erővel fenntartsa magát, így ezeknek az állatoknak a háta mindig kint volt a vízből. Kis családi csoportokban éltek, amik a szülőállatokból és azok borjaiból álltak.

A Steller tengeri tehén a dugongfélék közé sorolt Hydrodamatalis genusba tartozott. Ide még kettő tengeri tehén faj, a Cueasta tengeri tehén (Kalifornia környékén találták meg a fosszíliáit)  és a Kakikawa tengeri tehén (Japán északi részén bukkantak rá kövületeire), lehetséges, hogy a trunko nevű titokzatos vízi teremtmény is ide tartozik. A pliocén időszakot lezáró nagy éghajlatváltozás miatt haltak ki, ami elpusztította az élőhelyüket jelentő kaliforniai mangrovemocsarakat , valamint a lehűlő víz sem kedvezett a trópusi éghajlathoz alkalmazkodott növényevőknek. A steller tengeri tehén alkalmazkodott a jégkori körülményekhez. Így tulajdonképpen ugyanaz a folyamat játszódott le, mint szárazföldi rokonaiknál, az elefántoknál és a mamutoknál. (ismeretlen festő műve).

Az nem volt ismert, hogy a tengeri teheneknek volt a természetes ragadozójuk. Feltételezhető, hogy a barnamoszat erdők amiket előszeretettel legelésztek, épp úgy védelmet adott nekik a cápák és a kardszárnyú delfinek elől. Viszont miután megjelent Steller posztumusz leírása a Bering-szigeteki élővilágról 1851-ben megérkeztek az állatok zsírjára pályázó fóka és prémvadászokat.A húsuk és bőrük mellett a lámpásba való zsírjukért és a nőstények tejéért vadászták ezeket a békés óriásokat, amiből vajat készítettek.

Mat Edwards alkotása

Hamar megtalálták a módját, hogy öljék meg a vastag bőrű állatokat. Kampókkal húzták a partra őket, és szigonyokkal halálra szurkálták. Az utolsó egyedet 1768-ban ejtették el, és utána már csak elvétve látták az állatokat. Azonban bizonyos jelek arra mutatnak, hogy az állatok kihalása (?), már korábban elkezdődhetett , és az európaiak által folytatott vadászat csak a kegyelemdöfést adta meg.

Carl Buell festménye

Bár a felfedezésének évében a tengeri tehenek csak a Parancsnok-szigetek partvidékén éltek, de az ősmaradványok alapján sokkal nagyobb területen is előfordulhattak. Találtak a késő pleisztocénből származó maradványokat az Aleut-szigetek partvidékén (ezt a tényt megerősíti az aleut őslakosok szájhagyománya is, mi szerint eme nép ősei a tengeri tehenek miatt telepedtek le ezeken a szigeteken) , a japán Honshu szigetnél és a Kaliforniai-Monterey öbölben is.

A dugongok a Steller tengeri tehenek legközelebbi élő rokonai, melyek a Csendes-óceán trópusi övezeteiben élnek. A Dugonginae család egyetlen ma élő képviselői. 

Egy teória szerint a Steller tengeri tehenek késő pleisztocéni és korai holocéni megritkulásához a tengeri vidrák megritkítása vezethetett. A fentebb már említett aleutok a Bering szoros környékén élő halásznép, akik a prémjük miatt előszeretettel vadásztak tengeri vidrákat. A tengeri vidrák egyedszámának megcsappanása azzal járt, hogy ezeknek a bundásoknak a közkedvelt tápláléka, a tengeri sün elszaporodott a tengeri tehenek élőhelyén, a tengeri barnamoszat erdőkben. A nagy, tengeri növényevők így nem tudtak hozzájutni a táplálékukhoz. A környező halásznépek pedig könnyű zsákmánynak ítélték a tengeri teheneket, és kipusztították a környező állományokat azok húsáért és a kemény bőrükért, amikből a kenuikat készítették. Ezek mellett közre is játszhatott a Középkori Nagy Felmelegedés (i.u 951-i.u 1250), ami megritkította a tengeri tehenek táplálékát jelentő kiterjedt moszaterdőket.

A tengeri vidrák megritkítása a Bering-tengeren dominóhatást idézett elő, ami aztán a Steller tengeri tehenek kihalásához vezetett.

Itt azonban már véget is érhet a békés tengeri óriások története. Igen, több jel is arra mutat, hogy ezeket a hatalmas állatok 27 évvel a leírásuk után kihaltak. De nem mehettünk el azok mellett a hírek mellett, amik túlélő tengeri tehenekről szólnak. 1879-ben Erik Nordenskjöld norvég felfedező Vega nevű hajóján eljutott a Bering szigetekre. Itt Erik Nordenskjöld egy helyi lakos elmesélte neki, hogy mikor a nagyapja 1777-ben letelepedett a szigeten, a helyi lakosok még mindig vadásztak tengeri tehenekre, hogy azok bőréből kenukat készítsenek. Két másik helyi Feodor Mertchenin és Nicanor Stepnoff arról számolt be, hogy a sziget keleti partján egy nagy, barna bőrű állatot láttak, amelynek nagy, domború háta volt, és a vizet nem a felső orrlyukán fújta ki, mint a bálnák, hanem a száján keresztül. Nordenskjöld úgy gondolta, hogy a két helyi egy steller tengeri tehenet látott.

Az 1840-ben megjelent Ocones ad Zoographia Rosso-Asiatica című könyv illusztrációja, ami egy steller tengeri tehenet ábrázol. Friedrich Plenisner, Bering expedíciójának festője és földmérője rajzolta le az egyik tengeri tehenet Steller kérésére.

A következő észlelés 1962-ben, Kamcsatka partjainál történt. A Buran bálnavadászhajó hat különös állatot üldözött a part menti sekély vízben. A kapitány beszámolója szerint előttük úgy 30 méterrel haladtak a 7 méter hosszú, szürkésbarna állatok. A legénység tagjai látták, hogy az állatnak kicsi feje és két részre tagolódó felső ajkuk volt, és éles peremű farokúszói voltak. Fent áll a lehetőség, hogy mint a kettő, előbb említett esetnél nőstény narválokat láttak, de az  utóbbinál a tapasztalt bálnavadászok miért nem találták ismerősnek az állatokat.

A steller tengeri tehenek észleléseit gyakran tulajdonítják a nőstény narválok felbukkanásainak. Ez nem meglepő, mivel a két teremtmény hasonlít egymásra.

1976-ban a Navarin foktól délre eső Anapkinskaya öbölben lazachalászok szintén kiszúrtak egy nagytermetű állatot a tengerben. Az egyikük Ivan Nikiforovich Chechulin elmondta, hogy az állatnak sötét bőre, éles peremű, villás farokúszója és kidülledő orra volt. És ami a legmegdöbbentőbb az észlelésbe, meg is érintette a hatalmas vastagbőrűt.  Vladimir Malkuvics, a Kamcsatkai Múzeum kutatója készítette az interjút, és különféle tengeri állatokról készült festményeket mutatott neki. A halász a Steller tengeri tehén képére mutatott rá.

Az északi elefántfóka, amit gyakran azonosítanak tévesen Steller tengeri tehénként, viszont sok különbség is látható, mint a hasított felső ajak.

2006-ban Washington államban, Long Beach környékén tőkehalhalászok látták a faj vélt példányait. A hajó kapitánya egy másik halászhajóról értesült rádión, hogy valami nagy, manátuszra emlékeztető teremtmény van a környéken. A szemtanúk egyből levágták, hogy nem oroszlánfókát láttak, hisz nagyobb volt annál. Mikor közelebb értek, az állat állítólag a kapitány szemébe is nézett, majd visszamerült a vízbe. Lehetséges e, hogy a Steller tengeri tehén túlélte a kihalást? A túlélése mellett szól, hogy az európaiak által folytatott vadászat ugyebár csak a jéghegy csúcsa volt, egy folyamat betetőzése. Az észlelések folyamán (ha ugyan tényleg steller tengeri teheneket láttak), akkor valószínűleg a táplálékhiány miatt a generációk során csökkent a méretűk. Néhány példányuk így fennmaradhatott Észak-Amerika és Kamcsatka elszigetelt öbleiben.

Bernard Long festménye

Azonban lehetséges lenne e a Steller tengeri teheneket visszahozni az életbe? A jégtakaró alól előásott csontokban konzerválódott DNS alig száz éves, szóval ha eleget lennének képesek szekventálni. Viszont a klónozással lehetnek gondok, mivel nem tudni, hogy a steller tehén legközelebbi rokona a Dugong képes lenne e béranyaként kihordani az első ilyen borjút. Viszont a mesterséges anyaméh megoldaná a kérdést. Ezt a technológiát sikerrel tesztelték egy koraszülött bárányon. Ez az eszköz képes reprodukálni az anyaméhben lévő hőmérsékletet, és egy mesterséges méhlepényen keresztül táplálékkal látja el a bentlakó kis állatot. Viszont valószínűleg még sokat kell fejlődnie a technológiának, mire végiglehetne vinni benne az embriótól a kifejlett állatig tartó folyamatot. Sokan úgy tartják, hogy ez a technológia az emberek szívtelen gyártásához vezetne, viszont szerintem ha az előbbit kivennénk, akkor az olyan kihalt fajok, mint a steller tengeri tehén feltámasztásához vezethet. Azonban mint ennek a technológiának, mint a genetika tudományának hosszú fejlődést kell elérnie, hogy az északi tengerek vízében újra steller tengeri tehenek csordái legeljenek.



Forrás: ShukerNature
             Cryptomundo
             HVG

Ha tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni ehhez hasonló érdekességekről a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon, vagy iratkozz fel a kapcsolodó Youtube csatornára.