Folyami sárkányok Észak Amerikában?

A huszadik század derekán sokan felkerekedtek, hogy az Észak-Amerikai kontinens erdőségeit kivágva faanyaghoz juttassák és szabad termőföldhöz a születőben lévő államot. Ezek a favágók gyakorlatilag az egész nyarat az erdőségekben töltötték. Munka után megpihentek a tábortűz környékén, zenéltek és történeteket meséltek. Sok ilyen mesében különös teremtmények tűntek fel, amik állítólag belakják a még felderítetlen Észak-Amerikai őserdőket. Az egyik ilyen teremtmény a Gowrow, amiről először az Arkansas Közlöny 1897-es január elsején megjelent számában számolt be egy Elbert Smithee nevű újságíró írt.

A cikkben leírt történetet a Smithee egy William Read Miller nevű üzletembertől hallotta, aki később Arkansas első helyi születésű kormányzója lett. Elmondta, hogy ismer egy gowrow nevű sárkánygyíkot, ami állítólag Arkansas állam északnyugati részén lévő Ozark megyében pusztítja a helyi gazdák állatállományát. A hangját az általa ilyenkor kiadott hangról kapta. Miller állítása szerint kíváncsi volt a vadállatra, és kialakított egy magaslest az állítólagos barlangja környékén. Az állat állítólagos lakhelyét már előtte felderítette. Az üreg tele volt a teremtmény zsákmányállatjainak csontjaival. A vadállat azonban nem a barlangból bújt elő, hanem a víz alól emelkedett fel.
A történet innentől kérdésesé válik. Miller elmondása szerint az állat mikor áttört az erdőn, kidöntötte a fák törzseit. A férfi egy puskalövéssel lelőtte az állatot. A teremtmény hossza 6 méter volt (egyes bordás krokodil példányok érik el ezt a hosszt, de vannak ezt megközelítő méretű aligátorok is). Rövid és vastag lábai voltak, a hátán jókora tüskék sorakoztak. Az állat farka fokozatosan vékonyodott, és állítólag a végén egy pengeszerű képződmény volt. William azt állította, hogy a teremtmény holttestét elküldte a Smithonian Intézetnek, az azonban nem soha nem érkezett meg.
Több más történet is beszámolt az ember és a gowrow találkozásáról. Vajon létezhet ez a lény?
Véleményem szerint ha Miller és a szemtanúk valamit láttak is, akkor az nagy eséllyel egy túl méretes Missisisipi aligátor volt, aminek a méretét a beszámolók szerint fel is nagyították. A barlang tele csontokkal pedig biztos a képzelet szüleménye.
Viszont az USA többi vidékéről is vannak beszámolók nagytermetű hüllőkről.
1973 nyarán egy fiatal pár parkolt le a Missouri-ban található Williams tó mellett futó elhagyatott útszakaszon. Hirtelen arra lettek figyelmesek, hogy a tó vízéből egy nagytermetű gyík ugrott elő és rontott neki a kocsijuknak. Nem láttak minden részletet, mivel rémülten hajtottak el a tótól. A két fiatal a körzeti rendőrségnek számolt be az esetről. Több történetet nem lehetett hallani. Valószínű, hogy egy gazdája által kidobott kajmán támadt rájuk, vagy bármely más állat, például egy medve.

Richard Svennson alkotása

Ellenben az Utah és Idaho állam határán található Medve-tó teremtményével. A vidéket gyarmatosító mormonok, már a kezdetektől fogva találkoztak a különös hüllővel. A beszámolók szerint az állatnak rövid, erőteljes lábai és vaskos, henges törzse volt. A teste szürkészöld, a feje pedig egy aligátoréra hasonlít. A folyóhoz inni készülő zsákmányát a vízből kiugorva ragadja meg hosszú állkapcsával és húzza a víz alá, de gyakran támad meg a vízben úszó embereket is. A legutolsó észlelése 2007-ben történt egy horgász által. A férfi épp a csónakjában pecázott, mikor tőle jobbra halk morgást hallott. Mikor odakapta  a fejét, mintha egy hatalmas testet látott volna elúszni mellette.

Sokak szerint aligátort látott, de azon a vidéken az éghajlat miatt nem élnek aligátorok. Akkor vajon mit látott a horgász? Egy vízben úszó farönköt, egy tón keresztülúszó szarvast? Vagy tényleg egy még fel nem fedezett hüllőfaj egy példányát?

És vajon a kirándulók mivel találkoznak a Nyugat-Virginiai Pocahontas megye vadonjaiból? Ezt a vidéket számtalan folyam és tó tarkítja. Az itteni kiterjedt erdőket aktív kitermelés alá vették. Kezdetben a rönköket a folyókon úsztatták le, és csak később tértek rá a vasúti közlekedésre. A sínek gyakran a folyók mentén vezettek. Az egyik ilyen vonatról egy kalauz kiszúrt egy hatalmas gyíkot, ami kimászott a folyóból még valamikor az 1920-as években.

Az egyik szemtanú kempingezni ment a közeli vadonba és arra készült, hogy az általa rakott tűzön megsüsse a kifogott halakat. Hirtelen zajt hallott, a férfi zseblámpájának fényét a hang irányába irányította. A legnagyobb döbbenetére egy 3 méter hosszú (mint egy nagyobb komodói varánusz) gyíkkal nézett farkasszemet, ami a két hátsó lábára támaszkodva figyelte a tűzet. A gyík semmi agresszíót nem mutatott, inkább kíváncsian közeledett a lángokhoz. A férfi azonnal felpattant a quadjára, és elszáguldott onnan. Mikor már 15 méteres távolságra került a gyíktól, hátranézett és meglepetten látta, hogy a hatalmas testű hüllő ide-oda csapkod, és széttapossa a lángokat. A szemtanú szerint az állat agresszívan viselkedett. Szerintem pedig semmi agresszió sincs abban, hogy próbálja magáról lerázni a lángokat, mielőtt szerencsétlen megsülne.

Másnap reggel visszatért a szétdúlt táborhelyre, a vacsorájának szánt halnak hűlt helyét találta, ahogy a gyíknak is.

Talán élhetnek hatalmas sárkánygyíkok Észak-Amerika vadonjaiban? Nemes Boglárka alkotása.

Ez csak egy a helyiek által csak tűzsárkánynak nevezett teremtményről szóló történeteikből. Közös pont az, hogy a hatalmas hüllők előnyben részesítik a hőforrásokat (tábortüzek, járó motorú járművek), aminek a melege kellemes lehet a számukra. Csónakokat támad meg a vízen, és harap beléjük marja karmait, talán zsákmányállatnak nézve őket.

Eddig az európai telepesek és a mai túrázók történeteit néztük végig, de mi a helyzet az amerikai őslakos népek történeteivel? A Nagy-Tavak környékén és az Északkeleti Erdőségekben élő indiánok mitológiájában jelen van a Mishipeshu (Mélyvízi Párduc) nevű teremtmény. Ezek macskaszerű teremtmények, amiknek hosszú, kígyószerű farkuk és tüskés hátuk van. A történetek többségében jólelkű, védő lények, de más népek szerint, gonosz szörnyek. Minden esetbe áldozatot mutatnak be nekik, hogy át keljenek a folyón. Lehetséges, hogy a Mishipeshu-uk nagytermetű kétéltű gyíkok alakján alapulnak?

Ősi indián ábrázolás a Mishipeshuról.

Ha egyáltalán léteznek. Erre kevés esély van, hogy ilyen nagytermetű 3-6 méteres ragadozók felfedezetlenül maradnak. Miközben zsákmányt keresnek, hatalmas területet kell bejárniuk, és így be kell tévedniük emberlakta területekre. Viszont a ma élő hüllők anyagcseréje lassú. Napokig vagy hetekig képesek emészteni a táplálékukat. Talán az ínséges időket úgy vészelik át, hogy hibernációba merülnek, ami akár több hónapba is beletelhet. Viszont ez ellent mond a történetekben szereplő gyors mozgásnak.

Szóval nincs sok esély a létezésükre.

Azonban tételezzünk fel egy olyan párhuzamos univerzumot, amiben talán ezek a hatalmas gyíkok biztos léteznek, és elterjedtek Észak-Amerika vadonjaiban? Feltételezhető, hogy a gowrow Mérgesgyíkfélék családjának tagja a mexikói viperagyík és a gila mellett. Így az óvilági varánuszok rokona.

A gila rokonával a viperagyíkkal együtt az Észak-Amerikai kevés mérges gyíkjainak egyiket.

Tételezzük fel, hogy a mérgesgyíkok egy faja a fejlődésük folyamán a varánuszokhoz hasonlóan gyors anyagcserét fejlesztett ki. A méretük megnőtt, hogy a hűvösebb, északi területeken lassítsák a testük hő leadását. Aztán a későbbiekben kifejlődött náluk a belső hőmérsékletszabályozás. Egyébként úgy fest, hogy a gyíkok és kígyók evolúció erre halad, több fajuknál (mint a varánuszok vagy a kígyók) már megjelentek a fejlett keringési rendszer kezdeményei.

Na de vissza a fejtegetéshez. Talán ezek a gyors anyagcseréjű hüllők azt a szerepet tölthették be, amelyeket a kontinens déli területein az aligátorok. A vízben táplálékot kereső jókora ragadozók, amik gyakran a parton lesbe állva a vízből kipattanva ugranak ki és harapják el és rántják be a vízbe a zsákmányukat.

Nemes Boglárka akvarellje.

Ezek az állatok magányos életmódot folytathatnak, egy-egy egyed hatalmas területen kereshet zsákmányt. Képesek lehetnek a hátsó lábukra felágaskodni, hogy jobban bekémlelje a területüket, de szerepe lehet az erőfitogtatásba, mikor két egyed találkozik vagy a nőstények kegyeiért harcolnak, de akár a nagyobb ragadozókat is próbálhatják így elijeszteni, mint a grizzly medvéket vagy a farkasokat.

A nőstény a tojásait a vízpartokon ássa el. Onnantól a környéken "járőrözik", készen arra, hogy fészkét megvédje a ragadozóktól vagy az olyan gowrowoktól, amelyek a saját fiókáik túlélési esélyét javítandó, felfalja a többi példány tojásait. A fiókák a kikelésük után a nádasokba húzódnak, és onnan csak akkor jönnek ki, mikor a tóba táplálék után keresve előjönnek.

Ha nem is létezik a gowrow, a tűzsárkány és a medve-tavi szörny, akkor is nagy az esély, hogy évmilliók múlva, mikor a pikkelyes hüllők lesznek az új nagytermetű gerinces állatcsoport, talán kifejlődhet egy, a hűvösebb égöveket belakó nagy termetű hüllőfaj. Talán éppen a gila leszármazottja...

Talán a gowrow és a tűzsárkány az aligátorok helyét töltik be Kanada és az USA északi területének folyóiban és tavaiban? Nemes Boglárka alkotása

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél ehhez hasonló érdekességeket olvasni a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon.