Onza - Újratöltve

Bernal Díaz del Castillo (1490-1584) tapasztalt konkvisztárodként vett részt Herman Cortez Mexikót meghódító hadjáratában. Írástudó férfi volt, annak dacára, hogy szegény családból származott, így ő írta meg Mexikó meghódításának és az Azték Birodalom pusztulásának történetét. A háborús események lejegyzése mellett tőle ismerhetjük az országban élő indián törzseket és szokásaikat. Az ő feljegyzéseiből tudjuk, hogy emberáldozatokat mutattak be isteneiknek, gyakran ettek a megölt ellenség húsából. És persze azt is, hogy Montezumának, az Azték birodalom utolsó királyának hatalmas állat és növénykertje volt.
Castillonak 1519-ban volt is alkalma meglátogatni ezt az egyedülálló látványosságot. Kétféle nagymacskát látott, tigriseket (jaguárokat) és oroszlánokat (pumákat), viszont azt is leírta, hogy ezek között olyat látott, ami farkasra hasonlított.
Talán ez volt az a teremtménynek az egyik példánya, amit az aztékok a Firenzei Kódexben, csak cuitlamiztlinak (azték nyelven falánk macskának)hívnak. Egy olyan macskaféle, ami hasonlít a pumára, csak az sokkal agresszívabb. És ez talán egyenlő azzal a macskafélével, amit Mexikó esőerdővel borított vidékein úgy hívnak, hogy: onza, ami spanyolul annyit jelent, hogy hiúz.

Nemes Boglárka akvarellje

Mihelyst a spanyolok megtelepedtek Mexikóban, jezsuita lelkészek és misszionáriusok is érkeztek velük, hogy a kereszténységre térítsék az őslakosokat. Ezek a papok pedig több történetet is feljegyeztek a helyi parasztoktól egy nagytermetű macskaféléről, ami hasonlított a pumához, de sokkal agresszívabb volt nála, és több embert is megtámadott.. Tudni kell a pumáról, hogy nem annyira félénk, mint egyes városi legendákban olvasható. Ez a ragadozó nála nehezebb zsákmányt is elejthet, és ritkán, de emberre is támadhat. Azonban tény, hogy könnyen elriasztható akár annyival, hogy az ember próbál nagyobbnak látszani a kelleténél. És most ha belegondoltok, akkor talán az onza támadások is csak a puma ilyesfajta ritkább emberre való támadásai.

A puma az amerikai kontinens legelterjedtebb macskaféléje. Elterjedési területe magába foglalja Kanada fenyőerdőitől kezdve Texas prérijein át egészen Amazóniai esőerdőit és az Argentin pampákat. Hat alfaja él, ami bizonyítja, hogy mennyire alkalmazkodóképes teremtmények ezek.

Az onza észlelései a Sierra Madre hegység Mexikóhoz tartozó részein történnek általában. A hegység bércei között vegyes erdők találhatóak, amelyeknek az elsődleges erdőalkotó fái az erdei fenyők, Douglas-fenyők és tölgyfélék. Számtalan növény és állatfaj csak itt él a világon. Lehetséges, hogy egy különleges macskának ez a vadon nyújthat otthont?
A bizonyítékok erre utalnak.
1926 tavaszán történt, hogy egy C. B. Ruggles nevű kalandor a Mexikó északnyugati részén fekvő Sonora államban csapdába csalt, és megölt egy onzát délkeletre a Yaqui folyótól. Ennek a folyónak a forrása a Sierra Madre hegységben található, és a Kaliforniai öbölbe torkollik. Ezen a félsivatagos területen ejtette el a különös nagymacskát. 1938-ban két arizonai vadász Dale és Clell Lee egy Joseph Shrirk nevű indiai bankárt kísértek el vadásztúrára a Sonora állammal szomszédos Sinaola államban található La-Silla hegy környékén található vadonba. Ezek a kiránduláson összeakadtak egy nagytermetű, pumára hasonlító vadmacskára, amit azonnal leterítettek. Hogy a ragadozó támadt rájuk, vagy Shrirk gondolta szép trófeának, nem tudni. Annyi biztos, hogy részletes leírást adtak az állatról, ami ugyan alapjában véve pumára hasonlított, de a testalkata karcsúbb volt, a lábai hosszúak és megnyúltak és a fülei nagyok. Mellső lábainak belső részén pedig vastag, fekete csíkok voltak. A vadászok a tetemből csak a koponyát tartották meg, amit aztán elküldtek egy meg nem nevezett múzeumnak. Ugyanebben az évben elkísértek egy másik vadászt is ugyanezen a környéken, és szintén elejtettek egy onzát.

Közeli kép Lee fivérek által elejtett 1938-ban elejtett onzáról.

A következő lelet azonban már jobban fennmaradt. Valamikor a hetvenes évek közepén egy Jesus Vega nevű farmer lelőtt egy példányt, de a koponya fennmaradt. Napjainkban Ricardo Urquijo nevű farmer tulajdonában van. Az onza terén a legfontosabb év azonban az 1986-os volt, két okból is. Ekkor készült az állatról az első éles fénykép, és ekkor sikerült először kielemezni genetikailag, holott ez válaszok helyett véleményem szerint újabb kérdéseket vetett fel. Ez év januárjában Andres Rodriguez Murillo határőr a Sinaola államban található Parrott hegy környékén található esőerdőben járt. A fák között kiszúrt egy nagytermetű macskaféle állatot, amit ő elsőre jaguárnak vélt. A férfi azonnal megrémült és lelőtte az állatot. Mikor közelebbről megnézte, egyszerűen nem tudta beazonosítani. Elsőre pumának nézte, de aztán észrevette a rendellenesen hosszú lábakat, karcsú testalkatot és nagy és hegyes füleket, valamint a mellső lábak belső felületén lévő vastag csíkokat. Megkért egy helybeli vadászt, aki jól ismerte a környék vadvilágát, aki egyből felismerte az onzát, ami szerinte a puma és a jaguár mellett a Mexikóban élő harmadik nagymacskaféle ragadozó. És ezúttal nem veszett oda a tetem, így már a tudósok is vizsgálat alá vethették. a különös macskaféle tetemét.

Még mielőtt rátérnék a vizsgálatok eredményére először is sorba venném, hogy mik a leggyakoribb feltételezések az onza kilétére. A legnépszerűbb teória, hogy a Miracinonyx, más néven az Észak-Amerikai gepárd egy fennmaradt populációját illetik onza néven. Ezen genus legkorábbi képviselői 2.6 millió éve jelentek meg a pliocén végén, és a késői pleisztocénban halhattak ki (bár ha hihettünk bizonyos jelentéseknek, akkor talán napjainkban is maradtak fent képviselőik, de nem Mexikóban), és a testalkatuk ellenére ezek a nagymacskák csak távoli rokonaik voltak a gepárdoknak. A legkésőbbi közös ősük a mai pumákkal volt 3 millió éve. Igaz, az onzának olyan a testalkata, mint a Miracinonyxnak, de a megnyúlt fej és a testmérete alapján nem lehet az. És a genetikai vizsgálatok is ellentmondanak ennek a teóriának.

A második legnépszerűbb teória, hogy az onza nem más, mint egy hibrid, aminek az egyik szülője puma, míg a másik valamilyen más macskaféle, mint a puma. A huszadik század első éveiben a Mato Grosso vidékén egy különös nagymacskát lőttek meg. Nagy barna foltok borították a testét, míg a hátán vastag csíkok húzódtak. Testalkatra olyan volt, mint az állatkertben született puma/leopárd hibridek. Ez a vadon született macskaféle hibrid teória azért nem elfogadható, mint amiért a marozinál sem. Bár azokon a területeken, ahol a puma és a jaguár megosztják egymással az élőhelyüket, az útvonalaik gyakran keresztezik egymást, viszont elképzelhetetlen, hogy a két faj egyedei párosodjanak, mivel a nagymacskák természetben a saját fajukra jellemző szaganyagot követik, miközben párt keresnek. És a puma - ami igencsak távoli rokonságban áll a párducformákkal -, szaganyaga különbözhet a jaguárétól. Ilyen keverékek csak is fogságban fordulnak elő, de ezek is terméketlenek. És a DNS tesztek nem nyújtanak bizonyítékot, és a feljegyzések viszonylagos gyakorisága és az, hogy az onzát az aztékok állatkertekben tartották, nem éppen egy ritka állattani furcsaságra vallanak, mivel a jelek szerint az onzának hosszú nemzedékei élnek a vadonban.

A hamburgi Stelingen állatpark indiai leopárd anyától és pumától származó pumapárdja. A fénykép 1904-ben készült. Feltételezhető, hogy egy jaguár/puma hibrid is így nézhet ki, és megnézve az onzáról készült képeket, nem nagyon hasonlít.

A harmadik feltételezés, hogy az állat nem macskaféle, a pumától és a jaguártól csak annyira rokon, hogy a macskaalkatúak közé tartozik. Ez pedig azt jelenti, hogy az onza tulajdonképpen egy kihaltnak vélt ragadozófaj a Chasmaporthetes (gyakran azonosítják a shunka warak'innal) . Ezeknek a kihalt hiénáknak hosszú lábaik és izmos, kecses testük volt, mint egy jaguárnak. Elterjedtek voltak Afrikában, Eurázsiában és a Bering földhídon Észak-Amerikába is átjutott. Azonban mondanom se kell, hogy a fentebb látható képeken nem hiénát láthattok, és a DNS tesztek eredményei sem erre utalnak.

A Chasmaporthetes genusba tartoztak az egyedüli hiénák, amelyek elterjedtek Észak Amerikában. Ezen a kontinensen az itt őshonos óriástermetű rágcsálókra vadászott. A legközelebbi, ma élő rokona a hangyákkal táplálkozó afrikai cibethiéna.

Minden egyes onzával kapcsolatos cikk és bejegyzés kitér arra, hogy a spanyol onza szót több mexikói államban is a puma közeli rokonára a jaguarundira is értik. Azonban ennek a macskafélének rövid lábai, hajlékony, megnyúlt teste és hosszú farka van, így nem hasonlít az onzára. Viszont azt tudni kell, hogy mint a bejegyzés elején is megemlítettem az onza spanyolul hiúzt jelent. A portugál nyelv Brazíliában beszélt változatában például a hasonló szórendű, és ugyanazt jelentő Onça szót a jaguárra használják. Ez azonban semmit nem jelent. A pumákat az USA-ban párducnak nevezik. A jaguárokat a spanyol hódítók tigriseknek, míg a pumákat oroszlánoknak hívták. Azért mert ezekre az általuk ismert állatfajokra hasonlítanak. A jaguarundi az első Mexikóban megtelepedő spanyolokat hiúzra emlékeztette, ahogy az időszakosan az erdőben felbukkanó különös pumák is.

A lelőtt onzák fényképei alapján annyit biztonsággal kijelenthettünk, hogy ezek az állatok legközelebbi kapcsolatban a pumával állnak. Azonban, milyen természetű is taxonomiailag ez a kapcsolat? Erre adott választ a Murillo által lelőtt onza holttestének vizsgálata. A vizsgálatot a Sianola állam fővárosában, Mazatlanban végezték, a Mexikói Mezőgazdasági Minisztérium égisze alá tartozó Állatpatológiai Diagnosztikai Laboratóriumban. Ez magába foglalta az állat boncolását, vér, szövet és gerincvelő mintákat vettek tőle és elemezték ki különféle, a USA-ban található genetikai laboratóriumokban. Ezek eredménye egyértelmű volt, és általában ez szokott a vége lenni minden, az onzával foglalkozó írásnak.
Hogy a Murillo által elejtett állat a puma észak-amerikai alfajának egy egyede.

Viszont szerintem az igazi zavar csak most kezdődik. Mint írtam fentebb, a pumának hat alfaját ismerik. Az argentínai, a costa ricai az észak-amerikai és ott van még a Dél-Amerika déli, északi és keleti részén élő alfajok. Azonban ezeket az alfajokat a mitokondriális DNS vizsgálatának eredményeképpen állították fel, eddig több mint harminckettő pumaalfajt különböztettek meg pusztán az élőhely, a bunda színezete, a testalkatai és viselkedésbeli különbségek alapján. Az új, kanonikus rendszer szerint ezek a mostani alfajok helyi változatai, tehát olyasmi mint a kutya vagy macskafajták, hogy hiába más a külsejük és a vérmérsékletük, de így is egy alfajhoz tartoznak, esetünkben a farkas házikutya, vagy az eurázsiai vadmacska házimacska alfajához.
Azonban ebbe a rendszerbe nem illik bele egy állat, és az nem az onza, hanem a floridai puma.

A veszélyeztetett floridai puma étrendjében a többi puma alfajtól/ változattól eltérően a kisebb emlősök, halak és kagylók játsszák a főszerepet, és csak másodsorban ejt el olyan nagytermetű növényevőket, mint a vaddisznó.

A Floridában élő pumák sokkal kisebbek, mint az Észak-Amerika más részein élő rokonaik, valamint a kölyökkori foltjaik homályosan, de megmaradnak, a testük alsó része krémszínű. És napjainkra veszélyeztetett, csak 230 egyed él a vadonban. Ezt a védettséget az állatoknak pont az biztosította, hogy a zoológia sokáig külön alfajba sorolta. A genetikai vizsgálatok alapján azonban kiderült, hogy bizony ők is észak-amerikai pumák. Viszont a floridai puma védelmével foglalkozó szakemberek visszautasítják ezt az új besorolást, pont ezért. Azonban genetikailag még mindig az észak-amerikai pumához tartozik. A puma helyi változatait miért nem lehet újra alfajként hivatkozni?

Egy puma a Yellowstone Nemzeti parkból sokkal sötétebb és vastagabb a bundája, valamint sokkal zömökebb.

Ez a példány Arizona félsivatagos, melegebb vidékén él. Sokkal rövidebb és világosabb a szőrzete, mint a fent látható társának, és nem annyira izmos.

A texaszi pumáknak is robosztus testalkata, és világos bundája van.

Mint láthatjátok, mind a három puma az észak-amerikai nevű alfajhoz tartozik. Nem akarok belemenni ebbe az egészbe. Azt, hogy a floridai pumát továbbra is különálló alfajnak tartják még mindig támogatom, hisz ezek különleges és egyedülálló nagymacskák, talán az utolsó pumák amelyek fennmaradtak, és így a védelmük és populációjuk megőrzése továbbra is fontos feladata az állatvédőknek (mégis többen ismerik az óriáspandát, mint őket, jó nem megyek bele ebbe, hisz a nagy fekete és fehér medve is fontos), na de hogy is lehet megmagyarázni ezt az állattani furcsaságot a pumáknál, és a lényeg, hogy ez hogy kapcsolódik a bejegyzésünk témájához, az onzához?
A válasz a pumák evolúciójában keresendő. A puma aránylag fiatal faj, az első képviselőik a középső pleisztocénben jelentek meg Észak-Amerika területén, és később a panamai-földhídon át elterjedtek Dél-Amerikában is. Aztán később az Észak-Amerikában élő eredeti pumák kipusztultak tízezer évvel ezelőtt, nagyjából akkor, amikor az olyan kardfogú nagymacskák is, mint a Smilodon, a Homotherium vagy az amerikai gepárd. A Közép-Amerikában élő pumák egy csoportja később átvándorolt ide, és a leszármazottaik benépesítették a kontinenst.
És a pumák génállománya még mindig ezért szegényes, és tulajdonképpen az észak-amerikai alfaj most van abban a szakaszban, hogy újra alfajok sokaságává váljon szét, és a változatok is csak ennek a kezdetét jelzi. Ha az onza az észak-amerikai puma egy változata vagy a másik szempontból nézve egy alfaj, akkor mi alakította ilyenné?
Sokáig gondolkodtam, hogy milyen is lehet az életmódja, a vadászmódszere az onzának. Elkezdtem keresni egy hozzáhasonló testalkatú, rokon fajt, és találtam is, ez pedig az Afrikában élő szervál.

A szervál a pumához hasonlóan a macskaformák közé tartozik. Ez a karcsú macskaféle inkább a szavannákat kedveli, míg az onzát a hegyvidéki erdőkben figyelték meg.

A pumák zsákmányállatait nagytestű növényevők (szarvasok, villásszarvú antilopok és más patások) adják, amiket hátulról kap el, és egyetlen harapással töri el a zsákmányának a nyakát. A szervál viszont inkább kisebb emlősöket, úgy mint rágcsálókat, nyulakat és szirtiborzokat áss ki az üregükből, de akár a levegőben repülő madarakat is elkaphat háromméteres ugrásokkal. De alapul kell venni, hogy az onza bizony egy puma, így nagytestű zsákmányt kell ejtenie. A pumák lesből rontanak a zsákmányukra, és az onza hosszú lábai előnyt jelentenek. A ragadozónak elég, hogy előugorjon a bozótból, vagy előrontson és így rohanja le a zsákmányát hátulról.

A puma is képes jókora ugrásokra ha el kell ejtenie a zsákmányát

Szóval ez az onza, a puma egy különleges formájú változata, vagy alfaja. Hisz már évszázadok óta vannak róla jelentések, így ezek nem lehetnek egy időlegesen fel-feltünő mutáció a mexikói pumapopulációban. Ugyanis azok a mutáció, ami az onza hosszú lábát és karcsú testét vonja maga után már terjedőben van az észak-amerikai puma Mexikó hegyvidéki esőerdeiben élő populációiban.

Nemes Boglárka akvarellje

És ezek a tulajdonságok már annyira elterjedtek, hogy a Sianola és Sonora vidékén élő pumák pár ezer év alatt már egy újabb, a floridai pumához hasonló, változattá alakultak, és talán pár tízezer év múlva új alfajjá alakul. És most tekintsük távolabbra. Lehetséges, hogy a következő évmilliók éghajlat változásai miatt az a hatalmas esőerdő, ami Amazóniától egészen a Yucatán félszigetig terjed visszaszorul, aminek a helyén szavannák alakulnak ki. Az onza leszármazottai pedig ezeket a jövőbeli füves síkságokon fog elterjedni. Végtagjaik még jobban megnyúlnak, testük áramvonalasabbá válik...

És talán az afrikai gepárd évmilliókkal azelőtt már kihalt, de távoli rokonaik a pumák sebes rokonai talán elfoglalják a Föld leggyorsabb szárazföldi állat helyét. És az onza ennek az evolúciós útnak az első lépcsőfoka.

Forrás:

ShukerNature

MessyBeast

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél ehhez hasonló érdekességeket olvasni a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon.