Ndgoko na maiji - A Kongó rejtélyes vízi elefántja

A Kongó medence a Föld második legnagyobb trópusi erdővidéke, amely geológiai értelemben még nagyon fiatal, csupán a negyedidőszakban jött létre. Fel nem fedezett állatok és növényei várják itt a tudományos leírást, köztük több különféle kriptid. Talán a legismertebb mokele mbembe, a titokzatos hosszú nyakú növényevő, vagy sok más, pigmeusok és telepesek által észlelt teremtmény. Azonban mellettük van egy sokkal különlegesebb teremtmény, amelynek feltűntéről ugyan ritkán lehet hallani, de van olyan különleges, mint az említett állat. Ez a ndgoko na maiji, a helyi babuma törzs nyelvén a vízi elefánt.

Markus Bühler ceruzarajza

A nyugati ember és a különös, vízi életmódot folytató növényevő első találkozására 1907 júniusában került sor. Egy Le Petit nevű francia vadász azt állította, hogy kétszer is találkozott a különös ormányosfaj egy-egy példányával. A férfi, a helyi törzshöz tartozó kísérőivel a Kongón hajózott a fel, arra a területre, ahol a Kasai nevű mellékfolyam csatlakozik hozzá. Hirtelen meglátta, hogy a csónakjától messze, egy különös teremtmény úszkál. Csak egy pillanatra látta az állat vízfelszín felé emelkedő fejét és nyakát, mielőtt az lebukott volna a felszín alá.

 A második találkozásra a mai Kongói Demokratikus Köztársaság, akkori nevén Zaire területén került sor. A Mai-Ndombe (régi nevén II. Leopold tó) és a Tumba tó között húzódó mocsaras területen került sor. Itt a felfedező öt állatot látott a nádasban legelészni. A férfi a magasságukat két méteresre becsülte. Mikor megvizsgálta a teremtmények által hagyott lábnyomokat, látta az állat négy, különálló patájának nyomait. A testüket, fekete, fényesen csillogó bőr borította, amely a vízilóéhoz hasonlított. A füle az afrikai elefántéra emlékeztetett, de a leírása szerint sokkal kisebb volt. A felfedező a teremtmények fejét találta a legkülönösebbnek, tojásdad alakú volt, amely egy egyméteres ormányba végződött. A felfedezővel lévő helyi nyomolvasók szerint ezek az állatok idejük nagy részét a vízben töltik és csak éjszaka jönnek ki legelészni. Gyakran felborítanak a halászok kenuit úgy, hogy csak felbukannak a víz alól , elszaggatják a hálóikat és a vízbe helyezett varsáikat. Azonban ezek a lények a bennszülöttek elmondása szerint nagyon ritkák és csak a folyó bizonyos részein fordulnak elő.

A Tumba-tó és a környékén lévő mocsarak vajon otthont adhatnak egy a még tudomány által le nem írt, nagy termetű növényevőnek?

A különös állatról szóló híreket 1912-ben publikálták a Kelet-Afrikai és Ugandai Természetrajzi Társaság folyóiratában. Ez a két találkozás könnyedén lehet a képzelet szüleményének betudni, esetleg hogy valami más teremtményt vízilovakat vagy erdei disznókat néztek erdei elefántnak. Viszont ott van az a tény, hogy a bennszülöttek szerint ezek a teremtmények, mire az európaiak eljutottak volna a Kongó-medencébe már nagyon ritka volt, és talán mára ki is halt. Viszont 2003-ban egy újabb találkozás történt a különös teremtményekkel.
Egy belga, katonai helikoptereket bérbe adó cég egyik katonai gépe a Tumba tó felett haladt át. A fedélzeten volt a cég vezérigazgatója is. Mikor kinézett az ablakon, észrevett egy csordányi, furcsa kinézetű elefántot. A helybeli pilóták szerint hasonlítottak azokra a vízi elefántokra, amikről talán a nagyszüleik meséiben hallottak.
Hogy létezik vagy létezett e a különös teremtmény, azt nem tudni. Sokkal érdekesebb, hogy mi is lehetett a teremtmény. A mainstream zoológia álláspontja az, hogy a vadász egy genetikai rendellenességgel rendelkező erdei elefántot látott. Azonban annak a matematikai valószínűsége, hogy öt, ugyanazzal a mutációval rendelkező erdei elefánt egy csordába tömörül, nos elég kicsi. A másik dolog pedig, a bennszülöttek elég jól ismerték ezeket az állatokat, szinte évszázadok óta. Tehát egy különálló fajként kezelték. Az sem lehet, hogy vízilovakat látott, mivel tapasztalt felfedezőként ismernie kellett ezeket az állatokat és nem téveszthette őket valami mással.
A kriptozoológia művelői, már ha előveszik ezt a témát, úgy gondolják, hogy ez a teremtmény, mi más, mint egy "élő kövület", egy napjainkban is fennmaradt Moeritherium. Ezt az elméletet Karl Shuker brit zoológus és kriptozoológus vette elő a "Történelem előtti korok túlélőinek nyomában" című, 1995-ös könyvében.

Moeritherium. Mehdi Nikbakhsh alkotása.

Ezek a víziló és a tapír kereszteződésére hasonlító növényevők azon beltenger területén éltek, amely a mai Szahara területét borította a késő eocénben 37-35 millió évvel ezelőtt. Régen úgy gondolták, hogy az elefántok legkorábbi elődjei, de a tudomány mai állása szerint ezek a teremtmények az Ormányosok rendjének egy kihalt családját alkották.A fogazatuk vizsgálata alapján kiderült, hogy lágy, vízi növényekkel táplálkoztak. A koponya rekonstrukciójából az derült ki, hogy ezen teremtményeknek bár nem volt ormánya, de rendelkeztek a tapírhoz hasonló, megnyúlt felső ajakkal. Ezzel képes volt megragadni a tengerfenéken növő hínárok leveleit. Igen ez akár lehetne a vízi elefánt is, viszont a leírások alapján az állatnak sokkal fejlettebb ormánya volt, mint amilyet a Moeritheriumnak tulajdonítanak.
Persze lehetséges, hogy 32 millió évvel ezelőtt a Moeritherium genus egyik fajának meghosszabbodott az ormánya, és végül a Kongó medencébe kötött ki, ahol a vízilóéhoz hasonló életmódot kezdett élni. Azonban van másik magyarázat is az állat mibenlétére.
Ez pedig, hogy az Ormányosok rendjének egyik, különös evolúciós útra lépett tagja. Egészen a negyedkorig az ormányosoknak számtalan, sokféle méretű és formájú, különféle életmódokhoz alkalmazkodott képviselője élt a bolygón. Gondoljunk csak a gyapjas mammutokra, a kapafogú elefántra a Deinotheriumra vagy az Amebelodonra, amelynek az agyarai egyfajta lapátszerű képződményé módosultak, amivel képes volt "felkanalazni" a mocsári növényeket.

Az évmilliók során élt ormányosok fajgazdagságához képest a ma élő három elefántfaj egyhangúnak tűnik

Matt Salisbury, szintén brit kriptozoológus szerint a vízi elefánt a mai elefántok egy különállóan fejlődött populációja. Szerint ezeknek az állatoknak az ősei normális erdei elefántok voltak. Csak később elszigetelődtek a többi populációtól. Így különálló fejlődési útra léptek. Jobban alkalmazkodtak a vízi életmódhoz és az ormányuk is kisebb lett, valószínűleg hogy ne zavarja őket az úszásban. Ez az elmélet csak annyiban hibádzik, hogy ezt a változásnak az időtartamát Salisbury pár száz, vagy ezer évnek gondolta el. Abba nem mert belegondolni, hogy ha a vízi elefánt valóban egy különállóan fejlődött faj, akkor akár évmilliókkal ezelőtt is elválhatott a Loxodonta genustól, vagy az ahhoz vezető fejlődési vonaltól.
Az elefántok feltételezett őse a Palaeomastodon nevű, mocsarakban élő állat volt. Ugyanazokban a lagunákban élt mint a Moeritherium. Lehetséges, hogy az újfajta adaptációjuknak hála szorították ki távoli rokonukat. Ez az volt, hogy  az alsó agyaraik simák voltak és laposak. Feltételezhetően későbbi leszármazottjukhoz az Amebelodonhoz hasonlóan felkanalazták a táplálékukat.

Palaeomastodon. Heinrich Harder festménye

Mikor az oligocén vége fele az éghajlat egyre szárazabb lett, a palaeomastodon élőhelyét jelentő mocsárvidék egyre inkább kiszáradt. Ezeknek a teremtményeknek adaptálódniuk kellett a szárazabb körülményekhez. Az ormányuk és az agyaraik megnövekedtek, másoknál megmaradtak a palaeomastodonra jellemző adaptáció. Mint az alsó, ellaposodott agyarpár. Ezekből az állatokból indult meg a masztodonok, mammutok és a mai elefántok felé vezető fejlődési vonal.  Azonban gondoljunk bele, mi történt hogy ha egy másik vérvonal is kiindult ezekből a félig vízi növényevőkből? Amely sokkal inkább a vízi életmódhoz adaptálódott. Eme vízi elefántoknak kialakult egy izmos és rugalmas nyakuk, ami segítségével kidughatják a víz alól a fejüket és csak a rövid ormányukkal vegyenek levegőt. Az elefántoktól eltérően a lábukon található körmök szétállnak, hogy könnyebben elbírják ezeknek a monstrumoknak a súlyát.
Hogy hogyan köthettek ki a Kongó medencébe, talán évmilliókkal ezelőtt egész Afrikában őshonosak voltak, amíg 20 millió évvel ezelőtt az első, sokkal sikeresebb vízilovak ki nem szorították őket. Így fennmaradhattak a Kongó medence azon részein, ahol egyáltalán nem élnek nílusi vízilovak. Persze lehetséges, hogy mára azért ritkulhatott meg ennyire, mert a helyi bennszülöttek elkezdték vadászni ezeket a kétéltű monstrumokat.

Tim Morris rajza

Talán lehetséges, hogy a vízi elefántok lehettek azon kevés afrikai óriásemlősök egyike, amelyek megsínylették azt a kihalási folyamatot, amit az egyik legdurvább kórokozó okozott a bolygón: az ember. Hogy ezt miért írom? Afrikában nem sínylette meg a megafauna annyira a túlzott emberi vadászatot, mivel az ottani állatok tulajdonképpen azóta az emberfélék mellett éltek, hogy azok kijöttek volna a dzsungelből. Így volt idejük ellenünk védekezési technikákat kifejleszteni. Így az afrikai kontinensen az őseink csak a hosszú szarvú bivalyokat, az óriás termetű varacskos disznókat, az olyan rövidnyakú, agancsos zsiráfokat, mint a sivatherium vadászták túl. De ide sorolhatóak az olyan nagy termetű, növényevő australopithecusféléket, melyeket a homo ergaster, vadászott a kihalásig, mint egy gyakorlásként a vadász életmódra.
És így a vízi elefánt csordái is áldozatul eshettek, amik napjainkra annyira megritkultak, hogy csak kisebb csoportjaik maradtak életben a Kongó medence félreeső mocsaraiban.
De ha már ennyire belejöttem, jöjjön az én spekulatív teóriám a vízi elefántról, mi szerint egy nagy, vízi életmódhoz alkalmazkodott tapírfaj. Igen, tudom, hogy Afrikában nem találtak olyan kövületeket, amik arra utalnának, hogy ott tapírok éltek volna valaha. A történet a miocénba kezdődik, mikor az eddig különálló Afrika nekiütközött Eurázsiának. Az így létrejött szárazföldi hídon  keresztül Afrikából emberszabású majmok és ormányosok mentek át, addig Eurázsiából nyulak, macskafélék és orrszarvúak. Európában akkoriban elterjedtek voltak a tapírok, lehetséges, hogy az egyik fajuk átvándorolt az új kontinensre.

Ha megnézzük az Ázsiai tapírt, akkor eszünkbe juthat a vízi elefántról szóló beszámoló. Az említett kriptidhez hasonlóan ez a teremtmény a többi tapírhoz hasonlóan a víz közeli élőhelyeket népesíti be.

Ezek az ősi tapírok is inkább a vízpartokat és mocsarakat kedvelték a mai rokonaikhoz hasonlóan. És mivel ezen a növényevők a kora eocén óta semmit nem változtak. Sőt a zoológusok szerint hasonlítanak az ősi patások formájára. Igazi élő kövületek. Az Afrikába bevándorolt tapírok fokozatosan alkalmazkodtak a vízi életmódhoz, hogy betöltsék a nem régibben kihalt mocsárban élő ormányosok helyét. Sokkal jobb úszóvá válltak, a bőrük teljesen csupasz és sötét lett, hogy jobban hasznosítsák a napfényt a hűvös vízben való fürdőzés után. Azonban ezen állatoknak is az lett a sorsa mint a fentebb ismertetett spekulatív példában említett elefántféléknek. A kontinensre bevándorolt vízilovak kiszoríthatták őket, és később az emberi vadászat is megtizedelhette a Kongó medencében megmaradt maradék populációt.
A fentebb említett példák csak spekulatív játszadozások voltak. Véleményem szerint van esély az állat létezésére, hisz a bennszülöttek elmondása szerint kis egyedszámban él csak, valamint nappal többségében a víz alatt tölti az idejét, ahonnan csak néhányszor dugja ki az ormányát, vagy a fejét, hogy levegőt vegyen. És csak éjszaka jön ki a partra legelészni. Valamint ahogy olvastam a sztorit, észrevettem, hogy a helyiek nem mint valami mitikus teremtményről beszélnek, hanem létező állatról, hasonlóan a marozihoz. Viszont az, hogy nem kerültek elő még a fajra utaló maradványok vagy a bennszülöttek trófeái, az nem valami biztató jel.
Azonban azt gondolom, hogy ez a teremtmény létezik, vagy létezhetett, legyen az Moeritherium genus máig fennmaradt faja, egy eddig le nem írt ormányos faj vagy egy tapírféle.

Philippe Coudray festménye

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél ehhez hasonló érdekességeket olvasni a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon.