Queensland Ausztrália északkeleti tagállama. A leglakottabb része az állam délkeleti területe, a nagyobb városok ide tömörülnek. Addig az északkeleti részének erdeiben egy különös, nagytermetű ragadozóról számolnak be a helyi lakosok. Nagy az esély, hogy tényleg élhet itt valami, ugyanis az állam északi részéről nyúlik a York-félsziget az óceánba. Itt található az egyik legnagyobb, összefüggő vadon a bolygón. Ahol nagy eséllyel elbújhat az őslakosok által csak yarrinak nevezett különös bestia. Az európai telepesek nagymacskára emlékeztető testfelépítése és a testét borító csíkok alapján csak Queensland tigrisének nevezik. Ez az egyik olyan kriptid, ami közel került a hivatalos leíráshoz...
 |
| A kép Bernard Heuvelmans ismeretlen állatok nyomában című könyvének illusztrációja |
Az erszényes tigris és az európai ember közötti első találkozás 1871-ben történt. BG Sheridan, Crawdel város rendőrbírójának fia épp a Rockingham-öböl partján sétáltatták a család foxterrierjét. Egyszer csak a kutya elkezdett vadul csaholni. A fűben egy különös állatot pillantottak meg, a fiú szerint a teremtmény akkora volt, mint egy dingó (szóval kb. 88-111 centiméter hosszú). A feje kerek volt, legjobban egy macskáéra emlékeztetett, a farka pedig hosszú. A szőrzetét fekete és sárga csíkok borították. A különös vadállat megrémült a kutyától, és felmászott egy fára, aztán leugrott és neki rontott a kutyának. A fiú hazamenekült rémületébe.
Sheridan egészen véletlenül a Londoni Zoológiai Társaság tagja volt, és levelet írt a szervezet központjába a fiával történtekről. A társaság egy másik levelet is kapott egy Albert Hull nevű földmérőtől. A férfi ugyanebben az évben a csapatával táborozott a vadonban. Egyszer csak hangos üvöltést hallottak. Egész éjszakára a sátraikba maradtak, és csak másnap reggel mertek előjönni. A közelben lábnyomokra bukkantak, amelyek 10x11 centiméteresek voltak, szóval akkorák, mint egy felnőtt férfi tenyere. A férfi nem tudta milyen állat hagyhatta a nyomokat, egész egyszerűen nem hasonlított semmi olyan nyomra, mint amilyet eddig látott.
John.L. Idrisess (1889-1978) ismert ausztrál kalandregény író is találkozott a lénnyel. Kalandos életútja volt. Gyerekkorában sokszor költöztek, később opálbányászként kereste a kenyerét és megjárta az I. világégést a híres, ausztrál könnyűlovasság tagjaként. Ez előtt 1913-ban ő és a barátja a York félsziget esőerdőiben élő abók között élt. Ekkor történt meg a különös találkozás, amit talán az író soha nem felejtett el.
Az esőerdőben látta a teremtményt, ahogy egy kengurut próbált elejteni. Az állat karcsú volt, és szépen csíkozott. A fülei hegyesek és felállóak. Az állat akkora lehetett, mint egy közepes testalkatú kutya. A kenguru egy kifejlett hím volt. A küzdelem egy szakaszán a yarri egy fának szorította zsákmányát, és letépte a húst a lábáról. A különös teremtmény egy torokra mért csapással végzett az áldozatával. A kenguru felhasított torokkal esett a földre. A ragadozó észrevettel Idrisess-t, és vicsorogni kezdett rá, megmutatva éles fogait. A férfi azonnal elmenekült, a "tigris" nem üldözte. Ha az eset megtörtént, valószínűleg a zsákmányára pályázó dögevőnek gondolta a férfit.
Több beszámoló is érkezett ezekről az erszényes nagyragadozókról. Gyakran megtámadták a helyi farmerek szarvasmarháit és juhait, és gyakran kutyákat is elragadtak és bevittek az erdőbe. A vadon néhány részére az abók nem mertek belépni, mert tudták, hogy ott él ez a ragadozó. A bozótban pedig a lénynek tulajdonított lábnyomokra bukkantak.
1920-ban két férfi a Munna-patak partján lovagolt, mikor megláttak egy hatalmas, macskaformájú ragadozót, ami egy halott borjún állt tőlük 18 méterre. Az állat rőt alapon fekete csíkos volt, a hasa fehér. A fülei végén a hiúzéra emlékeztető bojt meredezett. A "tigris" rájuk morgott féltve a prédáját, aztán rájuk rontott. A két lovas ostorral tartotta távol a vadállatot, mire az megfutamodott.
Addig gyűltek a történetek a yarri felbukkanásairól, míg 1923-ban expedíciót indítottak a ragadozó felkutatására Reginald Kendall, újságíró, kritikus és fényképész vezetésével. Elég furcsa lehet, hogy egy ilyen foglalkozást űző ember állt a kutatás élére, de Kendall többször is megjárta Dél-Amerika és Új Guinea esőerdőit, így számára a Queensland északi részén lévő vadon szinte ismerős pálya volt. A kutatócsapat csapdákat vittek magukkal, hogy élve vagy holtan, de elkaphassanak egy példányt az addig ismeretlen fajból. Azzal a céllal, hogy megtalálják Ausztrália igazi nagyragadozóját.
A dingók nem voltak őshonosak, az ausztráliai erszényes farkasok pedig nem élték meg a fehér telepesek megérkeztét, ahogy az erszényes oroszlánok sem.
Az expedíció azonban üres kézzel tért vissza.
Ennek ellenére a teremtmény létezésébe vetett hit nem tört meg, és az észlelések sem szűntek meg.
1940 júniusában Nigel és Charlie Tutt a Stanley-hegyen túráztak, mikor szembeakadtak egy macskaszerű állattal. A lény nem támadt rájuk, egy fenyő csonkjának árnyékában pihent. Ennek a teremtménynek sötétbarna csíkjai voltak. 20 méterre állt a testvérpártól, és csak hűvösen nézett rájuk. Aztán felállt és besétált a bozótba.
1954-ben egy Gamer nevű férfi egy Bidwell nevű város közelében lovagolt, mikor meglepte egy nagy, szürke állat, amelynek a lábát és testét fekete csíkok borították.
1982-ben Queensland erdőségeitől távol, Ausztrália nyugati partvidékén Perth városának közelében láttak egy hasonló teremtményt. A jelentések szerint az állatnak macskaszerű járása és csíkos farka volt.
1983-ban a Queensland-i Mareeba közelében Mike Jones egy párducméretű, csíkos állatott látott, ahogy éppen egy borjút falt fel. A következő évben a Daintree-patak közelében legelésző juhnyájakat gyakran fosztogatta egy tigrisszerű, csíkos állat. Sokszor hallották az ordítását az éjszakában.
1926-ban Le Souef és Henry Burrell "Ausztralázsia vadállatai" című könyvében említést tesznek a Queensland tigriséről. Burell híres természettudós volt, az elsők egyike, aki sikeresen tartott fogságban kacsacsőrű emlőst, és ő írta le a faj szokásait. És persze egy kitömött erszényes farkassal és annak állkapcsába erősített halott csirkével sokat tett azért, hogy ezeket a teremtményeket többek között baromfigyilkos dúvadnak is tartsák, ezzel siettetve a kihalásukat. Ellis Le Geyt Troughton emlősszakértő "Ausztrália szőrös emlősei" című 1941-es könyvében is szintén említi a "tigrist".
Az állattal való találkozások ezek után sem szűntek meg, egészen az 1960-as évekig. Holott kikerült a mainstream zoológia látóköréből. Bár az 1960-as évekig voltak megfigyelések, de az állat egész egyszerűen eltűnt. Azóta csak néhány szórványos megfigyelés van a térségből, de azóta semmi. Lehetséges, hogy a XXI. századra egész egyszerűen kihalt ennek a rejtélyes fajnak az utolsó példánya is, anélkül, hogy tudományosan leírták volna?
Ameddig a zoológia nem kezd el választ keresni erre a kérdésre nem lehet megnyugtató választ sem adni. És ha létező állatról van szó, akkor a mibenlétére sem.
Két népszerű teória van a kriptozoológia körében.
Ellis Troughton könyvének 1965-ös újrakiadásában azt javasolta, hogy a queensland tigris soha nem is létezett, és bármely paradox, de az erszényes farkas fennmaradt populációjáról lehet szó. Viszont véleményem szerint ez nem lehetséges. Egész egyszerűen a leírások egy macskaszerű ragadozóról szólnak, ami képes fára mászni. A csíkok elhelyezkedése sem stimmel, ahogy vadászati stílus sem. Szóval ez nem lehet az az erszényes farkas, amit ti, a blog olvasói ismertek és valószínűleg kedveltek, mint kriptidet. Viszont benne van a pakliban, hogy talán a Thylacinidae család egy olyan tagja, aminek nem találták meg a kövületeit és nem írták le tudományosan.
A második, népszerűbb teória pedig az erszényes oroszlán elmélet. Ennek szerintem több realitása van.
Az erszényes oroszlánok a paleontológusok szerint 50 000 éve halt ki, valószínűleg az első, Délkelet Ázsia felől érkező bevándorlók megérkezése után. Ez geológiai távlatokba mérve nem sok idő, szinte csak pillanatok. Így elképzelhető, hogy az erszényes oroszlánok egy populációja életben maradhatott a vadonban.
Az is stimmel, hogy a yarri ügyes fára mászó, és a feljegyzések szerint a zsákmányát előszeretettel húzza fel a fák villás ágaira. Így védve meg a húsra pályázó dingóktól. Épp úgy ahogy a thylacoleo a dögre ácsingózó erszényes farkasoktól és a jégkorban a kontinensen őshonos erszényes ördögöktől.
Viszont egy vizsgálat során elemzés alá vették az ősi ragadozó lapockacsontját. Ez alapján kiderült, hogy sokkal inkább a futást és az ügetést részesítette előnyben a mászás helyett.
Ez csak azt árulja el, hogy az állat inkább a felszínen szeretett mozogni, és ritkán mászhatott fára.
A csíkok is stimmelnek, hisz egy 2008-ban a Kimberley közelében felfedezett ősi barlangrajznak hála a szakértőknek van fogalma a thylacoleo kinézetéről.
Viszont ennek is vannak gyenge pontjai. Rex Gilroy ausztrál kriptozoológus, aki ennek a teóriának legismertebb képviselője és társai ott rontják el, hogy nem látják meg a teremtmény méretét és testfelépítését. A mellékelt képen láthatjátok, hogy a méret stimmel, viszont az állat fejformája és testalkata nem nagyon. A Thylacoleo feje túl hosszú, a mellső végtagjai hosszabbak és erőteljesebbek mint a hátsók, és a háta is hátralejt. Valamint az újabb kutatások alapján az erszényes oroszlán a nevével ellentétben nem a nyílt szavannákat kedvelte, hanem a sűrű esőerdőket és bozótokat. Az állat csíkos mintázata az itt történő álcázást segítette elő.
Addig a yarri-ról szóló beszámolók alapján egy sokkal gyorsabb és kecsesebb ragadozó képe sejlik fel.
Ezzel az a probléma, hogy ha a yarry-ról, mint erszényes oroszlánról van szó, sokszor a vaskos Thylacoleo carnifexre túlélő egyedeire gondolnak. Holott a Thylacoleo genusba más fajok is tartozhattak, amelyeknek a testfelépítése sokkal inkább alkalmazkodott az erdei életmódhoz. De akár az erszényes oroszlánok másik nemének képviselője is lehet a yarri.
Az erszényes oroszlánok első képviselője a Microleo attenboroughi volt, amely a miocén első szakaszában, körülbelül 18 millió évvel ezelőtt élt Ausztráliában. Ezek az apró termetű ragadozók sokban hasonlítottak az erszényes oroszlánok ma élő, legközelebbi rokonaitól a vombatoktól. Méretre akkorák voltak mint egy mai házimacska. Annyi kivétellel, hogy ezek a teremtmények a korai vombatfélékkel ellentétben több húst ettek, mint növényt. Igen, a Thylacoleo carnifex egy nagy, ragadozó vombatféleség. Tehát az erszényes farkassal, az erszényes ördöggel, a különféle erszényes nyestekkel és az erszényes rókákkal csupán annyi rokonságba állnak, hogy ugyan úgy az erszényesek közé tartoznak. Az előbbi állatok az erszényes ragadozók rendjébe vannak. Az olyan ragadozók pedig, mint a Dél-Amerikában élő kardfogú Thylacosmilus és a medveszerű Borhyena nem is tartoztak a mai értelembe vett erszényesek közé, mivel ezek Sparassodonta rendbe tartoztak. Amiknek az erszényesekhez annyi közük van, hogy csak közös őseik voltak velük.
Hát az evolúció útjai kifürkészhetetlenek, és vissza a yarrihoz és az erszényes oroszlánokhoz a kis kitérő után.
Akkoriban Ausztrália egy sokkal nedvesebb és bujább földrész volt, amit hatalmas esőerdők és bozótok borították. A miocénban fellépő, végül a nagy jégkorszakokhoz vezető éghajlatváltozások miatt az egykor gazdag növényzet megritkult. A Microleo leszármazottai pedig alkalmazkodtak a változó körülményekhez. Testüknek mérete megnőtt, végtagjaik fokozatosan hosszabbak lettek, ahogy egyre inkább a nyílt terepen folytatott vadászathoz alkalmazkodott. Az egész vérvonal végén végül a Thylacoleo carnifex, az erszényes oroszlánok családjának legnagyobb, legsikeresebb és végül legutolsó ismert képviselője állt.
Azonban mi van, hogy ha a Microleoból kiindult az erszényes oroszlánok másik fejlődési vonala is . Ezek az állatok a kontinensen maradt kevés esőerdőben maradtak, de a természet története nekik is azt a szerepet szánta, hogy betöltsék az éghajlatváltozás előtt élt a tasmán ördöggel rokon csúcsragadozók helyét. Azonban ezek a teremtmények a rokonaikkal ellentétben inkább az erdei életmódhoz kellett alkalmazkodniuk. A testük sokkal karcsúbb és áramvonalasabb lett, hogy jobban lavirozannak a fák között a zsákmány üldözése közben. Rövid, de izmos lábaival pedig képessé vált, hogy ügyesen másszon a fára és ügyesen ugráljon az ágak között.
Később a fákon megszerzett akrobatikus képességeket a talajon hasznosították a préda lesből való letámadása és elejtése folyamán.
És végül az erszényes oroszlánok evolúciójának ezen részén jelent meg az a teremtmény, amelyet a Queensland erdőségeiben élő abók yarriként, az európai telepesek pedig queensland "tigris"-nek hívnak.
Van egy harmadik teória is.
Mi szerint a Queensland tigris egy puma. Nem erszényes puma, hanem rendes puma. Egy városi legenda szerint a második világháború idején a Nyugat-Ausztrália területén állomásozó amerikai katonák pumákat hoztak magukkal, mint az osztag kabalaállatai. A legenda szerint az amerikaiak négy kölyköt hoztak magukkal.
Egy másik verzió arról szól, hogy egy vándorcirkusztól szöktek meg a pumák.
Később ezek az állatok valamilyen úton-módon elszabadulhattak a vadonban, és mivel nem volt semmilyen vetélytársuk a dingókon és az esetleges, elszigetelt erszényes farkasokon kívül, megkezdték elfoglalni a csúcsragadozók helyét.
De ez ellent mond annak, hogy a yarri-t több évvel azelőtt is látták, hogy az említett ragadozók megszöktek volna. Másrészt a yarri nem hasonlít pumára. Valamint egy négy fős csapatból nem alakulhat ki életképes populáció.
Egy másik elképzelés arról szól, hogy a yarri nem több, mint egy elvadult házimacska. A gazdáiktól megszökött kóbor macskák már korán elszaporodtak Ausztrália vadonjaiba, sok problémát okozva a helyi vadvilágban azzal, hogy helyi kistermetű emlősöket és földönfészkelő madarakat ejtettek el. E állatok leszármazottai pedig elkezdték betölteni az egykor élt nagyragadozók helyét. Az egymást követő generációk folyamán a kóbor állatok mérete növekedni kezdett.
A leírások alapján ezek az elvadult macskák nem csak a helyi élővilág egyedeire jelentenek veszélyt, hanem a háziállatokra és a nagyvárosok külterületein élő emberekre. Sok eset szól arról, hogy kutyákat támadnak meg. Kisebb csoportokban járják a területeik határát és agresszívan védelmezik azt. A visszakereszteződés folyamán ezen elvadult macskafélék populációiban elterjedt a márvány vagy barna alapon csíkos-foltos, vagyis cirmos színezet. Ami jellemző Vadmacskára (Felis silvestris), amelynek az Afrikai alfajából kialakultak a ma ismert házi kedvencek.
Ez a színezet magyarázat a yarri bundáját borító mintázatra. Lehetséges, hogy az első európai telepesek által behozott házimacskák leszármazottai akkora már elérték az említett méretet. Viszont egy ekkora állat is csak kisebb zsákmányállatokat képes elejteni, valamint ellentmond annak, hogy lehet jelen az abók mitológiájában.
Mondjuk érdekes belegondolni, hogy ezek a macskák leszármazottai valamikor évmilliókkal az emberiség után végleg Ausztrália csúcsragadozóivá vállnak, végleg betöltve az erszényes oroszlánok helyét.
Viszont mi is a főhullámos zoológia magyarázata ezen ragadozó milétére? A legmeglepőbb magyarázat, hogy az teremtmény, amitől a szemtanúk láttak és amitől a helyi lakosok éveken át rettegtek az egy fakúszó kenguru, azon is belül a Lumholtz fakúszó kenguru egy példánya.
A hosszú farok, a hegyes fül stimmel és ha egy ilyen bolyhos állatka lemászik a földre, akkor bizony négy lábon halad. Ez viszont nem magyarázza meg a méretet, a csíkokat és a territorális viselkedést. Maximum csupán néhány queensland tigrisnek tulajdonított lábnyomot lehet a fakúszó kenguru számlájára írni. Persze lehetséges, hogy a kriptid egy új, csíkos irhájú, nagy termetű fakúszó kenguru faj. Hisz volt már olyan, hogy egy eddig, csak a mitoszok közé besorolt állatról kiderült, hogy fakúszó kenguru.
Azonban ha egy másik, létező állatnak akarják tulajdonítani az észleléseket, akkor előszeretettel nyúlnak az Óriás erszényesnyesthez (Dasyurus maculatus). Ez az állat, amit angolul véletlenül "tiger quollnak) hívnak, de a helyiek előszeretettel nevezik tigrismacskának is a ma élő ismert második legnagyobb erszényes ragadozó, az első helyen a szintén az erszényes nyestfélék csoportjába tartozó erszényes ördög áll. Az óriás nyest logikus feltételezés rövid lábával, hengeres testével, hosszú farkával és persze az életmódjával.
Viszont egy bökkenő van. Ez az állat ahhoz képest, hogy a második legnagyobb, ma élő húsevő erszényes, még nagyon is apró állatka. Nem elég nagy ahhoz, hogy elejtsen egy kengurut vagy a helyi gazdák nyájait ritkítsa. Viszont ez kiváló kiinduló pontot nyújt az én spekulatív teóriámhoz a yarri mibenlétét illetően, hogy ez az állat az erszényes nyestfélék (Dasyuridae) család talán legnagyobb élő tagja.
Az erszényes nyestfélék (Dasyuridae) az erszényes ragadozók rendjének legváltozatosabb családja. Apró, cickányszerű állatok épp úgy tartoznak ide, mint menyétre emlékeztető fán élő ragadozók, vagy a kisebb kutyanagyságú, csonttörő fogazattal rendelkező erszényes ördög is. Azonban mi van, hogy ha az erszényes nyestek egy genusa elkezdte betölteni azt az ökológiai fülkét, amit más kontinenseken a macskaféle ragadozók foglaltak el.
Az erszényes nyestek azelőtt csúcsragadozók voltak a miocéni Ausztráliában, mielőtt az erszényes oroszlánok és farkasok elfoglalták volna a helyet. A legnagyobb köztük a Whoolydooleya tomnpatrichorum volt, amely a tudósok szerint hiperragadozó volt, hasonlóan a többi erszényes ragadozóhoz, ezt azt jelenti, hogy étrendjének 75 százalékát hús alkotta. Ez a ragadozó legalább kétszer-háromszor nagyobb lehetett a ma élő erszényes ördögnél. Ezekben az időkben élt a Thylacinus potens, az erszényes farkasok családjának legnagyobb képviselője, ami elérte egy ma élő szürke farkasét.
Kevés más maradványt találtak, így lehetséges hogy a Whollydooleya mellett más, változatosabb erszényes nyestek is éltek, amelyek betöltötték azokat az ökológiai fülkéket, amelyeket más földrészeken a méhlepényes ragadozók foglaltak el. Talán léteztek medve, kutya és macskaszerű formáik, bizonyos típusaik a ma élő vidrához hasonlóan vadásztak. Végül a Dasyuridae csúcsragadozók uralmának a fentebb már említett éghajlatváltozás vetett végett. A családnak csak olyan, kistermetű képviselői maradtak fent, amelyeknek a létfenntartáshoz kevesebb húsra volt szükség. A történetünkbe itt érünk el a yarrihoz, pontosabban annak őséhez.
Ez szerintem a fák lombkoronájában élő, megközelítőleg nyusztméretű, talán a petymegre emlékeztető ragadozó lehetett, amely, hogy elkapja a kisebb madarakból és emlősökből álló zsákmányát nagy biztonsággal közelkedett a fák ágai között. Rövid, szétálló végtagjaiknak hála, amelyekkel képesek voltak átkarolni a fák ágait, valamint éles karmaikkal megkapaszkodni rajtuk. Ezek segíthették abban, hogy a fák törzsén leereszkedjen a talajra. Ez a fiktív (?) erszényes ragadozó bundáját színes foltok vagy csíkok díszítették, amelyek elrejtették a fák levelei között. Aztán mikor az otthonukat jelentő esőerdők megritkultak és átadták a szavannáknak a helyüket ezeknek a teremtményeknek alkalmazkodniuk kellett.
Le kellett merészkedniük a talaj felszínre, és ott zsákmány után nézni. Eme teremtmények a generációk folyamán egyre nagyobbak és nagyobbak lettek. A vadászatban sok hasznát vették a fák lombkoronájában megszerzett képességeiknek. Míg az erszényes oroszlánok a Diprotodontidae családba tartozó nagytermetű, a vombattal rokon növényevőkre és nagytermetű kengurukra vadásztak, addig a párducra emlékeztető erszényes nyestek az olyan gyorsan mozgó prédákat részesítették előnybe, mint a kenguru. Ezek a ragadozók elterjedhettek az egész kontinensen. Egészen addig, míg 80 000 évvel ezelőtt meg nem érkeztek az ausztrál őslakosok ősei.
És összeakadtak a kutya méretű ragadozóval, amit az ő nyelvükön yarrinak neveztek el.
Az égetéses vadászat miatt a yarri otthonát jelentő erdők és bozótok átadták a helyüket a szavannáknak, míg nem ez az erszényes ragadozó lassan megritkult és csak Queensland délkeleti csücskének őserdeiben maradt fent. Azonban ha létezik, akkor milyen életmódot folytathat? Alapesetben magányosan vadászhat, egy példány . A zsákmányállatai kenguruk, vallabik, vagy esetleg az ember által betelepített vaddisznók és a telepesek háziállatai jelentik. A zsákmányt egy torokra mért harapással vagy csapással végeznek. Az elejtett zsákmányt pedig egy fa tetejére húzzák fel az esetleges dögevők elől. A többi erszényes nyesthez hasonlóan az erszényük hátulról nyílik. Több fiatal állat is születhet, de ebből csak négy vagy kettő élheti meg a felnőtt kort.
Viszont létezhet e napjainkban a yarri?
Mivel a nyolcvanas években is volt észlelés, így ha létező állat, akkor még ma is élhet. A Queensland területét fedő esőerdőkben könnyedén elrejtőzhet egy ilyen erszényes ragadozó, és bár már megritkult, és talán ma is folyik a kihalása. És hogy miért?
Magyarázható az erdők irtásával, a kutyák által terjesztett veszettséggel vagy a zsákmányállatok megritkulásával. Lehetséges, hogy a yarri, más néven queensland tigrise talán mára kihalt anélkül, hogy leírták volna tudományosan.
Sheridan egészen véletlenül a Londoni Zoológiai Társaság tagja volt, és levelet írt a szervezet központjába a fiával történtekről. A társaság egy másik levelet is kapott egy Albert Hull nevű földmérőtől. A férfi ugyanebben az évben a csapatával táborozott a vadonban. Egyszer csak hangos üvöltést hallottak. Egész éjszakára a sátraikba maradtak, és csak másnap reggel mertek előjönni. A közelben lábnyomokra bukkantak, amelyek 10x11 centiméteresek voltak, szóval akkorák, mint egy felnőtt férfi tenyere. A férfi nem tudta milyen állat hagyhatta a nyomokat, egész egyszerűen nem hasonlított semmi olyan nyomra, mint amilyet eddig látott.
Az esőerdőben látta a teremtményt, ahogy egy kengurut próbált elejteni. Az állat karcsú volt, és szépen csíkozott. A fülei hegyesek és felállóak. Az állat akkora lehetett, mint egy közepes testalkatú kutya. A kenguru egy kifejlett hím volt. A küzdelem egy szakaszán a yarri egy fának szorította zsákmányát, és letépte a húst a lábáról. A különös teremtmény egy torokra mért csapással végzett az áldozatával. A kenguru felhasított torokkal esett a földre. A ragadozó észrevettel Idrisess-t, és vicsorogni kezdett rá, megmutatva éles fogait. A férfi azonnal elmenekült, a "tigris" nem üldözte. Ha az eset megtörtént, valószínűleg a zsákmányára pályázó dögevőnek gondolta a férfit.
Több beszámoló is érkezett ezekről az erszényes nagyragadozókról. Gyakran megtámadták a helyi farmerek szarvasmarháit és juhait, és gyakran kutyákat is elragadtak és bevittek az erdőbe. A vadon néhány részére az abók nem mertek belépni, mert tudták, hogy ott él ez a ragadozó. A bozótban pedig a lénynek tulajdonított lábnyomokra bukkantak.
1920-ban két férfi a Munna-patak partján lovagolt, mikor megláttak egy hatalmas, macskaformájú ragadozót, ami egy halott borjún állt tőlük 18 méterre. Az állat rőt alapon fekete csíkos volt, a hasa fehér. A fülei végén a hiúzéra emlékeztető bojt meredezett. A "tigris" rájuk morgott féltve a prédáját, aztán rájuk rontott. A két lovas ostorral tartotta távol a vadállatot, mire az megfutamodott.
Addig gyűltek a történetek a yarri felbukkanásairól, míg 1923-ban expedíciót indítottak a ragadozó felkutatására Reginald Kendall, újságíró, kritikus és fényképész vezetésével. Elég furcsa lehet, hogy egy ilyen foglalkozást űző ember állt a kutatás élére, de Kendall többször is megjárta Dél-Amerika és Új Guinea esőerdőit, így számára a Queensland északi részén lévő vadon szinte ismerős pálya volt. A kutatócsapat csapdákat vittek magukkal, hogy élve vagy holtan, de elkaphassanak egy példányt az addig ismeretlen fajból. Azzal a céllal, hogy megtalálják Ausztrália igazi nagyragadozóját.
A dingók nem voltak őshonosak, az ausztráliai erszényes farkasok pedig nem élték meg a fehér telepesek megérkeztét, ahogy az erszényes oroszlánok sem.
Az expedíció azonban üres kézzel tért vissza.
 |
| A Queensland északkeleti részét borító esőerdők tényleg otthont adhatt(n)ak egy tudományosan le nem írt nagytermetű erszényesnek? |
1940 júniusában Nigel és Charlie Tutt a Stanley-hegyen túráztak, mikor szembeakadtak egy macskaszerű állattal. A lény nem támadt rájuk, egy fenyő csonkjának árnyékában pihent. Ennek a teremtménynek sötétbarna csíkjai voltak. 20 méterre állt a testvérpártól, és csak hűvösen nézett rájuk. Aztán felállt és besétált a bozótba.
1954-ben egy Gamer nevű férfi egy Bidwell nevű város közelében lovagolt, mikor meglepte egy nagy, szürke állat, amelynek a lábát és testét fekete csíkok borították.
1982-ben Queensland erdőségeitől távol, Ausztrália nyugati partvidékén Perth városának közelében láttak egy hasonló teremtményt. A jelentések szerint az állatnak macskaszerű járása és csíkos farka volt.
1983-ban a Queensland-i Mareeba közelében Mike Jones egy párducméretű, csíkos állatott látott, ahogy éppen egy borjút falt fel. A következő évben a Daintree-patak közelében legelésző juhnyájakat gyakran fosztogatta egy tigrisszerű, csíkos állat. Sokszor hallották az ordítását az éjszakában.
 |
| Rex Gilroy rajza |
Ameddig a zoológia nem kezd el választ keresni erre a kérdésre nem lehet megnyugtató választ sem adni. És ha létező állatról van szó, akkor a mibenlétére sem.
Két népszerű teória van a kriptozoológia körében.
Ellis Troughton könyvének 1965-ös újrakiadásában azt javasolta, hogy a queensland tigris soha nem is létezett, és bármely paradox, de az erszényes farkas fennmaradt populációjáról lehet szó. Viszont véleményem szerint ez nem lehetséges. Egész egyszerűen a leírások egy macskaszerű ragadozóról szólnak, ami képes fára mászni. A csíkok elhelyezkedése sem stimmel, ahogy vadászati stílus sem. Szóval ez nem lehet az az erszényes farkas, amit ti, a blog olvasói ismertek és valószínűleg kedveltek, mint kriptidet. Viszont benne van a pakliban, hogy talán a Thylacinidae család egy olyan tagja, aminek nem találták meg a kövületeit és nem írták le tudományosan.
A második, népszerűbb teória pedig az erszényes oroszlán elmélet. Ennek szerintem több realitása van.
 |
| Roman Yevseyev alkotása |
Az is stimmel, hogy a yarri ügyes fára mászó, és a feljegyzések szerint a zsákmányát előszeretettel húzza fel a fák villás ágaira. Így védve meg a húsra pályázó dingóktól. Épp úgy ahogy a thylacoleo a dögre ácsingózó erszényes farkasoktól és a jégkorban a kontinensen őshonos erszényes ördögöktől.
Viszont egy vizsgálat során elemzés alá vették az ősi ragadozó lapockacsontját. Ez alapján kiderült, hogy sokkal inkább a futást és az ügetést részesítette előnyben a mászás helyett.
Ez csak azt árulja el, hogy az állat inkább a felszínen szeretett mozogni, és ritkán mászhatott fára.
A csíkok is stimmelnek, hisz egy 2008-ban a Kimberley közelében felfedezett ősi barlangrajznak hála a szakértőknek van fogalma a thylacoleo kinézetéről.
 |
| És ott vannak a csíkok. |
Addig a yarri-ról szóló beszámolók alapján egy sokkal gyorsabb és kecsesebb ragadozó képe sejlik fel.
Ezzel az a probléma, hogy ha a yarry-ról, mint erszényes oroszlánról van szó, sokszor a vaskos Thylacoleo carnifexre túlélő egyedeire gondolnak. Holott a Thylacoleo genusba más fajok is tartozhattak, amelyeknek a testfelépítése sokkal inkább alkalmazkodott az erdei életmódhoz. De akár az erszényes oroszlánok másik nemének képviselője is lehet a yarri.
Az erszényes oroszlánok első képviselője a Microleo attenboroughi volt, amely a miocén első szakaszában, körülbelül 18 millió évvel ezelőtt élt Ausztráliában. Ezek az apró termetű ragadozók sokban hasonlítottak az erszényes oroszlánok ma élő, legközelebbi rokonaitól a vombatoktól. Méretre akkorák voltak mint egy mai házimacska. Annyi kivétellel, hogy ezek a teremtmények a korai vombatfélékkel ellentétben több húst ettek, mint növényt. Igen, a Thylacoleo carnifex egy nagy, ragadozó vombatféleség. Tehát az erszényes farkassal, az erszényes ördöggel, a különféle erszényes nyestekkel és az erszényes rókákkal csupán annyi rokonságba állnak, hogy ugyan úgy az erszényesek közé tartoznak. Az előbbi állatok az erszényes ragadozók rendjébe vannak. Az olyan ragadozók pedig, mint a Dél-Amerikában élő kardfogú Thylacosmilus és a medveszerű Borhyena nem is tartoztak a mai értelembe vett erszényesek közé, mivel ezek Sparassodonta rendbe tartoztak. Amiknek az erszényesekhez annyi közük van, hogy csak közös őseik voltak velük.
Hát az evolúció útjai kifürkészhetetlenek, és vissza a yarrihoz és az erszényes oroszlánokhoz a kis kitérő után.
 |
| Microleo attenboroughi. Peter Shouten festménye |
Azonban mi van, hogy ha a Microleoból kiindult az erszényes oroszlánok másik fejlődési vonala is . Ezek az állatok a kontinensen maradt kevés esőerdőben maradtak, de a természet története nekik is azt a szerepet szánta, hogy betöltsék az éghajlatváltozás előtt élt a tasmán ördöggel rokon csúcsragadozók helyét. Azonban ezek a teremtmények a rokonaikkal ellentétben inkább az erdei életmódhoz kellett alkalmazkodniuk. A testük sokkal karcsúbb és áramvonalasabb lett, hogy jobban lavirozannak a fák között a zsákmány üldözése közben. Rövid, de izmos lábaival pedig képessé vált, hogy ügyesen másszon a fára és ügyesen ugráljon az ágak között.
Később a fákon megszerzett akrobatikus képességeket a talajon hasznosították a préda lesből való letámadása és elejtése folyamán.
És végül az erszényes oroszlánok evolúciójának ezen részén jelent meg az a teremtmény, amelyet a Queensland erdőségeiben élő abók yarriként, az európai telepesek pedig queensland "tigris"-nek hívnak.
 |
| Queensland tigrise, mint az erdei életmódhoz alkalmazkodott Thylacoleonidae ragadozó. Igaz, az állat erszénye rossz helyen van. Az erszényes oroszlánok erszénye, hasonlóan a ma élő legközelebbi rokonaikhoz a vombatokhoz valószínűleg hátrafelé nyílt. Szeretném úgy hívni, hogy Yarrileo kendalli. Connor James Lachmanec rajza. |
Mi szerint a Queensland tigris egy puma. Nem erszényes puma, hanem rendes puma. Egy városi legenda szerint a második világháború idején a Nyugat-Ausztrália területén állomásozó amerikai katonák pumákat hoztak magukkal, mint az osztag kabalaállatai. A legenda szerint az amerikaiak négy kölyköt hoztak magukkal.
Egy másik verzió arról szól, hogy egy vándorcirkusztól szöktek meg a pumák.
Később ezek az állatok valamilyen úton-módon elszabadulhattak a vadonban, és mivel nem volt semmilyen vetélytársuk a dingókon és az esetleges, elszigetelt erszényes farkasokon kívül, megkezdték elfoglalni a csúcsragadozók helyét.
De ez ellent mond annak, hogy a yarri-t több évvel azelőtt is látták, hogy az említett ragadozók megszöktek volna. Másrészt a yarri nem hasonlít pumára. Valamint egy négy fős csapatból nem alakulhat ki életképes populáció.
Egy másik elképzelés arról szól, hogy a yarri nem több, mint egy elvadult házimacska. A gazdáiktól megszökött kóbor macskák már korán elszaporodtak Ausztrália vadonjaiba, sok problémát okozva a helyi vadvilágban azzal, hogy helyi kistermetű emlősöket és földönfészkelő madarakat ejtettek el. E állatok leszármazottai pedig elkezdték betölteni az egykor élt nagyragadozók helyét. Az egymást követő generációk folyamán a kóbor állatok mérete növekedni kezdett.
 |
| A vadonban élő elvadult macskák példányai egy kutya, vagy akár egy puma méretét is elérhetik. |
Ez a színezet magyarázat a yarri bundáját borító mintázatra. Lehetséges, hogy az első európai telepesek által behozott házimacskák leszármazottai akkora már elérték az említett méretet. Viszont egy ekkora állat is csak kisebb zsákmányállatokat képes elejteni, valamint ellentmond annak, hogy lehet jelen az abók mitológiájában.
Mondjuk érdekes belegondolni, hogy ezek a macskák leszármazottai valamikor évmilliókkal az emberiség után végleg Ausztrália csúcsragadozóivá vállnak, végleg betöltve az erszényes oroszlánok helyét.
Viszont mi is a főhullámos zoológia magyarázata ezen ragadozó milétére? A legmeglepőbb magyarázat, hogy az teremtmény, amitől a szemtanúk láttak és amitől a helyi lakosok éveken át rettegtek az egy fakúszó kenguru, azon is belül a Lumholtz fakúszó kenguru egy példánya.
 |
| Lumholtz fakúszó kenguru |
Azonban ha egy másik, létező állatnak akarják tulajdonítani az észleléseket, akkor előszeretettel nyúlnak az Óriás erszényesnyesthez (Dasyurus maculatus). Ez az állat, amit angolul véletlenül "tiger quollnak) hívnak, de a helyiek előszeretettel nevezik tigrismacskának is a ma élő ismert második legnagyobb erszényes ragadozó, az első helyen a szintén az erszényes nyestfélék csoportjába tartozó erszényes ördög áll. Az óriás nyest logikus feltételezés rövid lábával, hengeres testével, hosszú farkával és persze az életmódjával.
 |
| Óriás erszényes nyest |
Az erszényes nyestfélék (Dasyuridae) az erszényes ragadozók rendjének legváltozatosabb családja. Apró, cickányszerű állatok épp úgy tartoznak ide, mint menyétre emlékeztető fán élő ragadozók, vagy a kisebb kutyanagyságú, csonttörő fogazattal rendelkező erszényes ördög is. Azonban mi van, hogy ha az erszényes nyestek egy genusa elkezdte betölteni azt az ökológiai fülkét, amit más kontinenseken a macskaféle ragadozók foglaltak el.
Az erszényes nyestek azelőtt csúcsragadozók voltak a miocéni Ausztráliában, mielőtt az erszényes oroszlánok és farkasok elfoglalták volna a helyet. A legnagyobb köztük a Whoolydooleya tomnpatrichorum volt, amely a tudósok szerint hiperragadozó volt, hasonlóan a többi erszényes ragadozóhoz, ezt azt jelenti, hogy étrendjének 75 százalékát hús alkotta. Ez a ragadozó legalább kétszer-háromszor nagyobb lehetett a ma élő erszényes ördögnél. Ezekben az időkben élt a Thylacinus potens, az erszényes farkasok családjának legnagyobb képviselője, ami elérte egy ma élő szürke farkasét.
 |
| Whoollydooleya tomnpatrichorum, a kora miocéni Ausztrália egyik feltételezett csúcsragadozója. Peter Schouten festménye. |
Ez szerintem a fák lombkoronájában élő, megközelítőleg nyusztméretű, talán a petymegre emlékeztető ragadozó lehetett, amely, hogy elkapja a kisebb madarakból és emlősökből álló zsákmányát nagy biztonsággal közelkedett a fák ágai között. Rövid, szétálló végtagjaiknak hála, amelyekkel képesek voltak átkarolni a fák ágait, valamint éles karmaikkal megkapaszkodni rajtuk. Ezek segíthették abban, hogy a fák törzsén leereszkedjen a talajra. Ez a fiktív (?) erszényes ragadozó bundáját színes foltok vagy csíkok díszítették, amelyek elrejtették a fák levelei között. Aztán mikor az otthonukat jelentő esőerdők megritkultak és átadták a szavannáknak a helyüket ezeknek a teremtményeknek alkalmazkodniuk kellett.
 | |
|
És összeakadtak a kutya méretű ragadozóval, amit az ő nyelvükön yarrinak neveztek el.
Az égetéses vadászat miatt a yarri otthonát jelentő erdők és bozótok átadták a helyüket a szavannáknak, míg nem ez az erszényes ragadozó lassan megritkult és csak Queensland délkeleti csücskének őserdeiben maradt fent. Azonban ha létezik, akkor milyen életmódot folytathat? Alapesetben magányosan vadászhat, egy példány . A zsákmányállatai kenguruk, vallabik, vagy esetleg az ember által betelepített vaddisznók és a telepesek háziállatai jelentik. A zsákmányt egy torokra mért harapással vagy csapással végeznek. Az elejtett zsákmányt pedig egy fa tetejére húzzák fel az esetleges dögevők elől. A többi erszényes nyesthez hasonlóan az erszényük hátulról nyílik. Több fiatal állat is születhet, de ebből csak négy vagy kettő élheti meg a felnőtt kort.
Viszont létezhet e napjainkban a yarri?
Mivel a nyolcvanas években is volt észlelés, így ha létező állat, akkor még ma is élhet. A Queensland területét fedő esőerdőkben könnyedén elrejtőzhet egy ilyen erszényes ragadozó, és bár már megritkult, és talán ma is folyik a kihalása. És hogy miért?
Magyarázható az erdők irtásával, a kutyák által terjesztett veszettséggel vagy a zsákmányállatok megritkulásával. Lehetséges, hogy a yarri, más néven queensland tigrise talán mára kihalt anélkül, hogy leírták volna tudományosan.
 |
| A Yarri ha él, vagy valaha is élt, akkor az Erszényes ragadozók (Dasyuromorphia) rendjébe tartozik. Talán különálló rendet alkot, vagy a Thylacinidae, vagyis az erszényes farkasfélék macskaszerű tagja. A blog szerzőjének alkotása. |
Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél ehhez hasonló érdekességeket olvasni a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.