Összecsapások a sasquatch és az ember között

A sasquatch észlelések általában azzal végződnek manapság, hogy az állat és a szemtanú meglátja őket, és az előbbi menekülőre fogja. Csak végső esetben próbálja elijeszteni az embert, esetleg rátámadni.

De úgy fest, hogy ez nem mindig volt így. A 19. században igencsak sok volt az összecsapás az Észak-Amerika akkoriban még ember nem járta vadonjaiba hódítóként érkező emberek és az otthonukat védő nagy termetű főemlősök között.

A Majom-kanyon incidens 1924

1924. áprilisában történt, hogy Fred Beck és három társa arany után kutatva az Ape Canyonhoz érkeztek, ami Washington államban van, a St. Helen hegycsúcs közelében. Az ott tartózkodásuk alatt rájöttek, hogy valószínűleg nincsenek egyedül. A faház környékén jókora, nem emberi lábnyomokat találtak. Esténként pedig dübörgést hallottak, ami az aranyásók szerint olyan volt, mintha valaki a mellkasát verné. Mellette pedig valamiféle sípoló hang is jött a hegyek felől, amire mindig egy másik hang válaszolt.

Az első összecsapásra egy reggel került fel, mikor Beck és egy társa lementek a közeli forráshoz vízért, mikor egy különös alakot vettek ki a fák között. Egy két méter magas, tagbaszakadt majomszerű teremtményt, aminek testét fekete szőrzet takarta.

Az állat azonnal beszaladt egy nagy fenyőfa mögé, de kíváncsian még előkukkantott a menedékéből az általa talán még soha nem látott teremtményekre. Beck társa ekkor megcélozta a sasquatchot, abban a reményben, hogy bevihet neki egy fejlövést, de a teremtmény inkább menekülőre fogta. Beck a kanyon falának tetején egy másik, hasonló teremtményt is megfigyelt, és rálőtt. A golyó az állat hátsó lábát találta el. Az a fák közé zuhant, de úgy festett, hogy sikerült kereket oldania, vagy az elmenekült társa segített rajta.

Az aranyásók úgy döntöttek, hogy másnap reggel elmennek a különös lények territóriumáról. De azok előbb léptek. Az este folyamán a teremtmények kövekkel kezdték el dobálni az aranyásók által felhúzott faházat. Egy nagyobb fadarab az egyik férfi ölébe pottyant.  Az egyik férfi kikukucskált a faház külső falát alkotó gerendák között, és látta hogy három, a forrásnál látottakhoz hasonló teremtmény közeledik a lakhoz. Ekkor kezdődött az ostrom második fázisa.

A sasquatchok elkezdték csapkodni a ház oldalát, miközben néhány társuk tovább dobálta kövekkel az épületet. Az egyik lény be is nyúlt a korábban keletkezett lyukon, egy aranyásó megpróbált lesújtani rá egy fejszével, de a nagyláb visszahúzta a kezét.

A támadások az éjszaka folyamán tovább folytatódtak, a lények csak rövid szüneteket tartottak, míg nem reggel elkotródtak. Mikor az aranyásók kiléptek a ház elé több lábnyomra és kitépett fatörzsekre találtak.

A Majom kanyonban táborozó aranyásók

A férfiak később megegyeztek abban, hogy nem mondják el senkinek sem a történetet, de Beck egyik társa nyilatkozott a sajtónak. Ugyanebben az évben vadászok érkeztek a környékre, hogy elkapják a titokzatos majmokat, és ezután az incidens után adták a kanyonnak az "Ape" nevet. A történet elég hihetetlen. Beck szerint a majmok egy másik dimenzióból érkezett teremtmények voltak, és ő megérezte a jelenlétüket.

Persze az is magyarázatot szolgáltathat az esetre, hogy talán a környéken túrázók dobáltak a faházra kavicsokat, és a kanyon akusztikája erősítette fel a tetőre eső kövek hangját. Azonban, tételezzük csak fel, hogy tényleg egy tudomány által még le nem írt főemlős fajjal volt dolguk. Az emberszabású majmoknál megfigyelhető hasonló területvédő viselkedés.

Az ezüsthátú gorilla, hogy ha a családját veszély fenyegeti, akkor a két hátsó lábára áll, a mellkasát döngeti. Ha ez nem jön be, akkor a ragadozó felé rohan, a teljes sebességgel rohanó majommonstrum látványa már elég, hogy elijessze a betolakodót, így nincs általában szükség erőszakra.

Az orángutánok - a sasquatch feltételezett, legközelebbi rokonai - viszont különféle hangok kiadásával próbálják elűzni a területükről a betolakodókat. Ha tényleg egy sasquatch családdal találkoztak össze az aranyásók, akkor az állatok sokkal inkább az elrettentésre mentek rá, mint az vadászok megölésére.

Sebastien Eccose festménye

Viszont mi történik, hogy ha ezek a lények az emberek által lakott részekre (vicces, ha léteznek, akkor elvileg az az ő területük) hatolnak be. Hogy ha ők teszik meg az első lépést? A 19. században Oklahoma és Arkansas területén ún "óriások" érkeztek a helyi lakosok területére, és lopták el az általuk megtermelt zöldséget. Később gyermekeket is elraboltak. Ezt elégelte meg Joshua Leflore csoktó indián, és indult a hatalmas teremtmények nyomában. A férfi 1797-ben született, és 1855-ben halt meg. Az édesapja francia volt, míg az édesanyja a csoktó törzs tagja.  Arkansas állam  azt a területet, ahol az események megestek, 1836-ban adta bérbe a csoktóknak.

Vissza a történethez. Leflore és csapata elindult a vadállatok nyomába, és hamar megtalálta a táborhelyüket. A látvány megfagyasztotta a vért az ereikben.

A sasquatchok által elrabolt gyermekek holttestei megcsonkítva hevertek az állatok lakhelyén. Az indiánok összecsaptak az erdőből kirontó sasquatchokkal. A csatában Leflore is elesett. Miután a legnagyobb állatra ellőtte revolverjének teljes tárát, az odaugrott, egy csapással leterítette a férfi lovát és egyszerűen letépte a lovasok vezérének a fejét.

Az öldöklő csatában az indiánok két sasquatchal a náluk lévő "bivalyölő" puskákkal, és követték a Leflore-t megölő állatot az erdőbe, ahol egy Robert Tubee nevű 18. éves fiú végzett  vele. Leflore népének szokásai szerint eltemették. A nagyra nőtt majmok tetemeit pedig elégették.

Ez a történet elég romantikus és kalandos. Joshua Leflore kétségtelenül élt. Az indiánok folklórjában az erdő egyes területei tiltottak, amiket úgy kerülnek, mintha csak kísértetek járnák. Ez betudható annak, hogy ezek a helyek tényleg tabuk, és valamiért a szellemek honának tartják őket, de épp úgy lehetnek számukra rémisztő, óriási majmok hazája. És hogy emberszabásúak elrabolnak és felfalnak emberi csecsemőket, nem egyedülálló. Ugandában többször is megtörtént, hogy a helyi csimpánzpopulációk tagjai gyermekeket raboltak el és faltak fel később.

Ez annak tudható be, hogy a csimpánzok sok erjedt gyümölcsöt esznek, és ezért berúgnak. Az esetlegesen az erdőkben játszó gyerekekről meg azt hiszik, hogy a kedvenc zsákmányuk, a kolombuszmajom. A másik lehetőség, ami talán magyarázatot adhat a sasquatchok ember felé ellenséges viselkedésére, hogy az ember települések közelében élő csimpánztörzsek gyakran a közeli emberi falvak lakóit riválisként kezelik.

Viszont, mi a Washington állambeli sasquatchok miért csak az emberi betolakodók elriasztásával érik be, míg a csoktó indiánokat támadó populációk elmennek a gyermekrablásig?

Betudható annak, hogy talán azoknak van igaza, akik az incidenst egy rablóbanda ténykedésének tartja, amit a szájhagyomány aztán kiszínezett és vegyítette a néphagyomány bizonyos elemeivel.

Viszont hogy ha elfogadjuk a sasquatcht, mint létező állatot, akkor lehetséges, hogy a két csapatnak egész egyszerűen más a "kultúrája".

A csimpánzoknál köztudott, hogy egyes törzsek között kulturális különbségek vannak. Más eszközöket használnak, máshogy kommunikálnak, mások a vadászati módszereik és az emberekhez való hozzáállásuk.

Feltételezhető, hogy a sasquatch nevű feltételezett főemlős klánjai között is vannak ilyen kultúrális különbségek. Azonban ezektől eltekintve, a sasquatch - ha létező teremtményről van szó - nem szörnyeteg, egy állat amely a saját értékrendje szerint próbál túlélni az élőhelyén, egy gyorsan változó világban.


Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél ehhez hasonló érdekességeket olvasni a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon.