Haast sas - Vissza az élők sorába?

Az Új-Zéland sárkányai című bejegyzésembe leírtam, hogy ez a Csendes-óceán déli részén fekvő szigetnek különleges, csak madarakból álló őshonos élővilága volt. Eme gazdag madárvilág ismert csúcsragadozója a hatalmas Haast sas, tudományos nevén Harpargornis moorei vagy Hieraaetus moorei. Eme ragadozómadár szárnyfesztávolsága a 3 métert is elérhette. Súlyával pedig megközelítette a röpképesség felső határát. A hivatalos álláspont szerint eme madár a tizenhatodik században halt ki a zsákmányállatát jelentő moák kihalása (vagy talán megritkulása) miatt.

Azonban vannak történetek arról, hogy Új-Zéland hegyvidéki területeinek egét egy hatalmas ragadozómadár szeli át. Ezt a lényt a maorik Poukai-nak nevezik, és a hitük szerint emberevő és a feltűnése rossz ómennek számított, háborúkat jelzett előre.

Jaime Chirinos alkotása

Mielőtt beleásnánk magunkat a témába, előbb ismerkedjünk meg magával a teremtménnyel. A teremtmény felfedezője és névadója Julius von Haast (1822. május 1. -1887. augusztus 17.) német természettudós volt. 1858. december 21.-én érkezett Új-Zélandra, hogy felmérje az akkor még brit uralom alatt álló szigetet  Willis Gann&Co nevű londoni hajózási társaság megbízásából. A társaság vezetői németeket akartak betelepíteni a szigetre. Haast viszont szinte beleszeretett a szigetbe. Élete végéig ott maradt, a családjától távol.

Számtalan expedíciót szervezett, hogy felmérje a sziget geológiáját és egykori faunáját. A Haast sas első ismert maradványaira 1871-ben bukkantak rá egy egykori láp területén, de a tudós, aki akkora már a Canterbury múzeum kurátora volt, 1872-ben írta le tudományosan az új ragadozófajt.

Mint minden sasnál, ennél a fajnál is a nőstények voltak a nagyobb termetűek, akár a 63 kilogrammot is elérhették. A méretükhöz képest a szárnyfesztávolságuk viszonylag kicsi. A rövid, de széles szárnyak jól jöhettek az élőhelyükön, a sűrű erdőkben való vadászatban, mikor a fatörzsek között kellett manőverezni.

A vadászati módszerében fontos szerepe volt hatalmas karmainak és nagy testi erejének. Valószínűleg lesből támadó ragadozó volt. A faágak rejtekében leste ki zsákmányát, amik általában moák voltak. Ha a préda megérkezett, akkor 80 km/h sebességgel vetette magát a zsákmányára. Karmait belevájta a moa medencéjébe, és a csőrével egy erős ütést ért a zsákmány fejére vagy testére. A becslések szerint az állat ütésének erejének olyan erős volt, mint ha egy 8 emeletes épületről ledobott betontömb fejbe verne egy utcán sétáló embert.

A nagyjából vándorsólyom méretű Ausztráliai törpesas (Hieraaetus morphnoides) a Haast sas a legközelebbi élő rokona.

Bármennyire is meglepő, de eme hatalmas ragadozó legközelebbi rokona az egyik legkisebb sasféle, az Ausztráliai törpesas. Eddig elterjedt vélekedés volt, hogy a Haast sast a szintén Ausztráliában élő Ékfarkú sashoz állnak közelebb. Az eddig megtalált maradványok összehasonlító genetikai vizsgálat kiderítette, hogy a törpesas és a Haast sas között 62 százalékos genetikai hasonlóság volt. Az ilyen fokú egyezés pedig alapot szolgáltathathat arra, hogy a Harpargonis, mint különálló genus megszűnjön, és mint fajt átsorolják a Hieraaetus nembe. Ez mondjuk azért is különleges, mert ebbe a nembe kisméretű sasok tartoznak. Ezzel a Haast sas lenne a nem legnagyobb tagja.

Ez azért is érdekes, mert a Haast sas viszonylat fiatal faj. Az ősei, amik kis termetű sasfélék voltak, kb. 1.8 millió évvel ezelőtt érkeztek Új-Zélandra Itt ekkor már moák éltek, amelyek ragadozók hiányában hatalmasra nőttek. Így mivel a sziget eme részén nem volt vetélytársa (ha a maorik történetei igazak, akkor az északi szigeten egy nagytermetű varánuszfaj, a kumi gyík lehetett a csúcsragadozó, bővebben az Új-Zéland sárkányai című bejegyzésben), eme madárféle igencsak nagyra nőhetett, alkalmazkodva eme hatalmas futómadarak vadászatához.

A kihalása az első maori telepesekhez köthető, akik a 13. században érkeztek a szigetre. A polinézia felől érkező bevándorlók túlvadászták a moákat, mire azok kihaltak és megritkultak. Ezt követően a Haast sas is eltűnt, vagy csak visszaszorult?

Nos, vannak jelek, amik szerint talán a Haast sas ha nem is maradt fent máig, de talán a 19. században is fennmaradt.

Paul Martinson festménye

A legmegbízhatóbb feljegyzés, ami bizonyítja, hogy a faj egyedei talán a 19. században is fennmaradtak, Charlie Douglas skót felfedezőtől származik. A déli sziget nyugati régióit derítette fel. Ez abból állt, hogy térképet rajzolt a még felfedezetlen területről. Felmérte annak potenciális természeti kincseit, megvizsgálta állat és növényvilágát. Mivel akkor Új-Zéland szigete nagy részt felderítetlen volt, így ezek a vadonba tett utak kalandosak voltak.

Érdekesség, hogy 1868-ban elkísérte az egyik expedícióján Haastot, mint földmérő.

Az 1899-ben kiadott Dél-Westland madarai című monográfiájában leírta, hogy a Landsborough folyó völgyében táborozott a társaival, mikor különös dologban lett részük. Kettő, nagy termetű ragadozó madarat lőttek le, amiket később megsütöttek és megettek. Földmérésre készülhettek, így nem vittek magukkal öszvéreket, amikkel elvihették volna a két tetemet.

Douglas leírta, hogy a két állat szárnyfesztávolsága 2,6 méter volt, és a szárnyai formájából ítélve nem tudta elképzelni, hogy a madár hogy képes a teste fenntartásához szükséges felhajtóerőt generálni. Trevor H. Worthy új zélandi paleontológus megvizsgálta a feljegyzés, és szerinte elképzelhető, hogy a Douglas által leírt két madár a Haast sas egy 19. századik fennmaradt populációjához tartozhattak.

A fent említett tudós nevéhez fűződik a legrégebbi moa csontok feltárása. Több fosszilis madárfaj felfedezése és leírása. Így elég jól ismeri Új-Zéland kihalt és mai is élő madárvilágát, hogy nagy eséllyel felismerjen egy Haast sast.

1991-ben ugyan ezen a területen két nő észrevett egy nagy termetű madarat, ami a bozótban aludt, a fejét a szárnya alá dugva. A kirándulók azt hitték, hogy a teremtmény halott, de mikor a közelébe mentek, az hirtelen felkelt és széttárta 3 méteres szárnyait és elrepült. Az egyik nő a sokktól elájult.

Több más észlelés is van még, amiket nem tárgyalnék, és már hosszú lenne a poszt.

Nem lehet egyértelmű választ adni arra, hogy ezen csodálatos madárféle fennmaradt e a XXI. századra.

Az észlelések nagy része a déli sziget belső régióiból származnak. A sziget nagyobb városai a parti területeken találhatóak. A népesség 88 százaléka ezekben is ezek környékén él. A belső területek ritkán lakottak. A Déli-Alpok völgyeiben és barlangjaiban pedig simán elbújhat egy ilyen madár. A Haast sas ugyanis az emberhez képest egyáltalán nem nagy.

A Haast sas (jobbra) méretaránya az emberéhez képest. 

Mint a képen láthatjátok a Haast sas a méretével észrevétlen tud maradni a hegyvidéki sűrű erdőségekben. Azonban van egy fontos kérdés. Ha élne ma is egy életképes Haast sas populáció, akkor mivel táplálkozhatnak?

A faj kihalásának elsődleges oka zsákmányállatának, a moának az eltűnése volt. Tehát, mire vadászna ha most élne? Az első lehetőség, hogy élnek még moák Új-Zéland félreeső területein, amik talán zsákmányállatul szolgálhatnak eme madárnak. Itt nem a hatalmas, több méter magas moafélékre kell gondolni, mint a dél szigeti óriás moa (Dinornis robustus), hanem csupán ember vagy annál kisebb fajaik is éltek. Ezek könnyedén eléldegélhetnek a hegyvidéken.

A másik lehetőség, hogy a Haast sas megritkult a moa kipusztulása utáni éhínség miatt, de a túlélők más zsákmányállathoz alkalmazkodtak. A moákon kívül ma más, igaz kisebb röpképtelen madarak is élnek az erdőségekben.

A legismertebb a sziget jelképe a kivi, de ami még potenciális táplálékforrást jelenthet a Haast sasnak guvatféle a takahe. Viszont eme madárfélének az elszigetelt populációja csak a róla elnevezett Takahe völgyben él. A Haast sasok a sokkal kisebb zsákmányállatokhoz úgy alkalmazkodhatott, hogy a mérete generációról generációra csökkent.

Ha élnek még Haast sasok, akkor ma új zsákmányállatokat találhatnak. Ironikus, hogy az elsődleges zsákmányállatukat kipusztító ember segít rajtuk. A telepesek látva, hogy a szigeten nem élnek nagy, vadászható emlősállatok, ezért máshonnan hoztak be olyan növényevőket. A gímszarvas az egész déli szigeten gyakori növényevő, mint ahogy a dámvad is. De olyan állatokat is betelepítettek vadászat céljából, mint a Himalájában őshonos vadkecske, sörényes tahr vagy a zerge. De gyakoriak már a James Cook kapitány által 150 évvel ezelőtt behozott visszavadult házisertések leszármazottjai.

Ezek a britek által behozott emlősök lassan betöltik a kihalt moák és más röpképtelen madarak évszázadokkal ezelőtt megüresedett helyét. És mivel a szigeteken már nincs őshonos ragadozó, ezek már elszaporodtak. Csupán a szigeten legális sportvadászattal tudja az Új-Zélandi kormány kontrollálni a betelepített vadak számát.

Sörényes tahr. Egy Himalájában őshonos növényevő, ami viszont kezd megtelepedni Új-Zélandon is. Nos, az ember vadászösztöne nem ismer határokat.

Ha a Haast sas él, ezek a külhonból behozott növényevők ideális táplálékot nyújthatnak neki. Egy ilyen ragadozónak egy szarvas elejtéséhez elég felhasználni azt a vadásztechnikát, amit annak idején az ősei a moák levadászásához fejlesztettek ki. Ha még létezik egy életképes populáció a Déli-Alpok csúcsai között, akkor nem kizárt hogy az új zsákmányállatoknak hála egy napon újra elszaporodhatnak. És akkor talán ez lesz az a ragadozó, ami megakadályozhatja az újfajta növényevők teljes elszaporodását.

Heatherbeast akotása

De valószínűbb, hogy mára kihalt, és csak a 19. században maradtak fent populációi. Persze a mai Új-Zéland tökéletes hely lenne egy ilyen nagy termetű ragadozómadárnak. Itt jön fel a klónozás kérdése. Eme madárféle csak 550 éve tűnhetett el a Föld felszínéről. Az esetlegesen jövőben feltárt csontokban lévő DNS nem roncsolódhatott számottevően. Azt a tojást, amiből az esetleges klón kikelne egy ausztráliai törpesas is lerakhatná. Olvastam anno egy összeállítást azokról a kihalt állatokról, amiknek a klónozása és életben tartása nehézségekbe ütközhet. A Haast sas azért volt rajta, mert ma már nem élnek moák, amikre vadászhatna.

A moa viszont rajta van a kihalt állatok visszahozásán fáradozó Lazarus projekt listáján, amiknek a DNS-sét képesek reprodukálni, így visszahozni őket az életbe. Elképzelem, hogy a jövőben Új-Zéland vadonjában olyan rezervátumokat hoznak létre, ahol klónozott moák és haast sasok éldegélnek. És haszna is lenne eme ragadozó klónozásának, mivel lenne egy válasz az elszaporodó patások kérdésére.

Én hiszek abban, hogy így vagy úgy, de Új-Zéland erdeiben között újra szárnyalni fog ezen hatalmas ragadozó madár, hatalmas árnyékát a földre vetve, préda után kutatva.


Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél ehhez hasonló érdekességeket olvasni a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon.