A koboldmajom

Elsőre tisztáznám, hogy a cikkben a "gonosz majom" nevű kriptidről lesz szó. Ez már volt téma az előző, még blog.hu-s blogon, igaz kétszer is. Most, hogy harmadjára is foglalkozok az állattal, úgy gondoltam, hogy átnevezem koboldmajommá. Az egyik ok az, hogy az olvasónak okvetlenül is a Family Guy-ban szereplő, szekrénylakó, vádlóan az ember gyermekére mutogató majom jutna az eszébe. A másik pedig, hogy egy állat nem érdemli meg, hogy gonosznak hívják, még ha az egy kriptid is. Amit tesz azt bizony ösztönből teszi, és a túlélést szolgálja, és nem önön kapzsiságát vagy szadizmusát.

Szóval, most hogy tisztáztam a dolgokat, essünk is neki.

Az USA és Kanada vadonjaiból gyakran érkeznek jelentések szőrös, két lábon járó főemlősökről, amiknek a hozzáállása más és más az emberhez. A legismertebb csoportjukat a nagydarab, bundás hominidák, ismertebb nevén sasquatchok vagy a borzmajmok alkotják, de érkeznek jelentések teljesen gorilla vagy csimpánzszerű állatokról, vagy olyan vademberektől, amiket tőlünk csak archaikus jegyek (kiugró állkapocscsont, alacsony szemöldökeresz esetleg az átlagnál dúsabb szőrzet) különböztet meg. A negyedik csoportot az úgy nevezett koboldmajom (devil monkey) észlelései alkotják.

Eme teremtmények a leírások szerint csak egy méter magasak. Az arcuk a páviánokéhoz, vagy a kutyákéhoz hasonlít. A beszámolók még megegyeznek abban, hogy apró, hegyes fülük, bozontos, hosszú farkuk és a kengurukéhoz hasonló hajlott, izmos hátsó lábaik vannak. Mindegyik végtagjukon három-három ujj található. Egyes beszámolók szerint a sötétben sárgán világít a szemük, a bundájuk pedig karamellbarna vagy fekete színű.
Az első feljegyzett észlelés 1934 januárjában történt, a Tennesse államban lévő Dél-Pittsburg városának közelében. A helyiek "gyilkos kengurunak" nevezték a lényt. A leírások szerint egy villámgyors, kengurura emlékeztető teremtmény volt, ami a helyi gazdák szerint végzett több baromfival és kutyával is. A helyi tiszteletes W.J. Hancock látta, hogy a teremtmény átszaladt, és átszökdécselt egy mezőn.

Egy másik szemtanú, Frank Cobb elmondta, hogy az állat feje szerinte egy németjuhász kutyáéra hasonlított. Az állat lábnyomait megtalálták, és követték, ami egy hegyi barlangban értek véget. A nyomkeresők nem merték követni. Érdekes, hogy kenguruként hivatkoznak a lényre, és már évtizedek óta vannak beszámolók úgynevezett "fantomkengurukról" is.

Az USA területén gyakran észlelni rejtélyes, kenguruszerű teremtményeket. Ezek közül néhányra ráillik a chupacabra leírása. Wisconsinból jönnek észlelések ilyen úgynevezett kengurura emlékeztető chupacabrákról, amik nos vérszívás helyett gyümölcsöket esznek. (A fenti kép csak illusztráció)

A következő híresebb észlelés, ami a koboldmajomhoz köthető 1959-ben történt a Virginia államban fekvő Saltville közelében. A Boyd család éppen hazafele utazott át a város közelében lévő hegyeken, amikor a fák közül egy különös lény támadt neki a kocsinak. Pauline, Boydék kislánya szerint a teremtmény hátsó lábai izmosak voltak, míg a mellsők rövidebbek. A testét karamell barna szőrzet borította, míg a nyakán egy fehér folt díszelgett. A teremtmény szemei természetfeletti fényben világítottak, bár valószínűleg inkább a kocsi reflektorainak fényét tükrözték vissza.

A teremtmény csak megkarmolta a kocsi karosszériáját, három karomnyomot hagyva, és visszatért az erdőbe. Pár nappal később két ápolónő utazott hazafele reggel a Saltville-i kórházból, mikor egy ugyanaz a lény, vagy egy fajtársa a kocsijukra rontott, és felhasította a jármű kabriótetőjét. A két nőnek nem esett bántódása az ijedtségen kívül.

1969-ben Brit Kolumbia, Mamquam hegységben gyakran láttak egy nagytermetű, majomra emlékeztető lényt, aminek hosszú farka volt. Az esetet René Dahinden és John Green sasquatch kutatók vizsgálták ki. 1978-ban a Kentucky állambeli Albany városának közelében három, fekete bundájú, bozontos farkú majomra emlékeztető állat rontott rá Charlie Stern helyi gazda nyájára. A férfi leírása szerint mikor az egyik majom leterítette a zsákmányát, a nála kisebb fajtársait morgásokkal ijesztette el, és bevonszolta az erdőbe. Később Kentucky állam nyugati részéről több ilyen lényt is jelentettek. Loren Coleman kriptozoológus rögzítette a jelentést. Véleménye szerint a szemtanúk megbízható emberek, akiknek nem állna érdekében hazudni.

1979-ben Georgia államban többen is látták az ún. "Belt út szörnyét". A szemtanúk leírása szerint ennek a lénynek a hódéhoz hasonló lapos, de bozontos bundával borított farka és páviánra emlékeztető feje volt. Egyes szemtanúk négy lábon látták, tehát valószínű, hogy erre a közlekedési módra is képes.

1996-ban viszont úgy festett, hogy tárgyi bizonyítékot is találhattak a lény létezésére. Egy Barbara Mullins nevű nő épp a  lousianai 12. sugárúton hajtott hazafelé, mikor az út mentén egy bizarr tetemre lett figyelmes. Azonnal kiszállt a kocsijából, és fényképeket készített az elhullott állatról.

Az állat megközelítőleg akkora volt, mint egy felnőtt bernáthegyi, és maga a megtaláló is az hitte, hogy egy bomlásban lévő kutya teteme. Azonban mikor jobban megnézte, kiszúrta, hogy az állatnak a a páviánéra emlékeztető pofája van. Valamint meghosszabbodott mancsra emlékeztető lábai és hegyes fülei. Szeptember 5. a Dequincy News nevű helyi újság lehozta a hírt, szerintük a Chupacabra egy példányát találták meg. A helyiek csak később gondolták úgy, hogy talán magát a koboldmajmot gázolták halálra az út mentén.

A tetem besorolása azóta is kétséges, ahogy a sorsa is. Genetikai vizsgálatra nem került sort. Véleményem szerint ez épp úgy lehet elgázolt, a megtévesztésig elbomlott kutya, mint a koboldmajom egy halott egyede. Titokzatos fajának első, felfedezett példánya.

Connor James Lachmanec  rekonsrukciója az úgynevezett Deridder állatról. Aránylag pontos, leszámítva a csupasz végtagokat, amik valószínűleg az állat halála után váltak meg a szőrtől, valamint hogy nyitott szájjal ábrázolja, hogy minél ijesztőbb legyen.

Szintén Lousianában, de már 2009-ben egy biológusnak alkalma volt közelről látni a koboldmajmot. A férfi tanácsadóként dolgozik egy biotechnológiai cégnél, így a nevét elhallgatta. Ez érv lehet amellett, hogy a beszámolót csak poénból küldték be.

Na de, tételezzük fel a legjobbat.

A férfi épp a kocsijában ült. Tőle balra egy nagy épület állt, amit egy drótkerítés választotta el a mezőtől, mellette pedig elszórtan fenyőfák voltak. A férfi ekkor kiszúrta, hogy a mezőn valami állat rohant négykézláb a mezőn. A biológus azt hitte, hogy csak egy kutya, de mikor az állat átugrotta a kerítést és két lábra állt egyből rájött, hogy valami mással áll szemben.

Az állat egy méter magas állatnak mókusszerűen bozontos farka volt. Nagy és sárga szemei visszaverték a reflektorok fényét. A fülei nagyok és hegyesek voltak. A mellső lábait a teste mellett tartotta, az ujjai végén felismerhető karmok csillogtak. A szemtanú szerint az orra a macskáéra hasonlított.

"Fantomkép" a 2006 júliusában látott állatról.

Nos, milyen más bizonyítékok lehetnek még a koboldmajomra? Az USA délkeleti részén élő csoktó indiánok mitológiájában szerepel egy nalusa falaya nevű teremtmény. A helyiek szerint ez egy gonosz szellem, ami egy fekete nyúlánk alak, minek hegyes fülei vannak. A testét szőrzet borítja, míg a szemei izzanak. A csoktók hite szerint ezek a teremtmények a mocsarakban rejtőznek, egyé válva a sötétséggel.

Ha valaki a lény rejtekhelyéhez közel megy el, akkor a nalusa falaya előugrik, és megtámadja a prédáját. Az indiánok szerint ilyenkor a hátán lévő tüskékkel döfi át a zsákmányát, ezek után az áldozat mikor visszatér a törzséhez, megőrül.

Ha a csoktó indiánok történeteiben szereplő lény a koboldmajom, akkor valószínűleg a túlélők egyszerűen beleőrültek a támadás után fellépő poszttraumás stresszbe.

Falusa Nalaya. A csoktó indiánok mocsári szelleme. Lehetséges, hogy a koboldmajmon alapul? A kép Rodrigo Cueto alkotása.

 A koboldmajom két másik lény észlelései mögött is állhat. Az egyik ilyen kriptid a dogman. Ezeket a a kutyaszerű humanoidokat előszeretettel mossák össze a farkasemberekkel. Az tény, hogy az Észak-Amerikában mint az indiánok mitológiájában, mint a telepesek történeteiben fontos szerepe van ezeknek a teremtményeknek. Ezek ugyanúgy gyökerezhetnek az indiánok sámánisztikus szertartásaiban, mint ahogy a telepesek által Európából behozott rémtörténetekben. Azonban a koboldmajomnak ugye megnyúlt állkapcsa, és kenguruéhoz hasonlóan megnyúlt és hajlott lába és lompos farka van.

Viszont ezek két méter magasak és sokkal erőteljesebb testalkatúak, lehetséges, hogy a szemtanúk képzelete nagyította fel ezeket utólag? Talán lehetséges, hogy a dogman észlelések egy része sokkal inkább a koboldmajomhoz köthető? Vagy a dogman egy külön faj...

Hopp előre szaladtam. Majd egy későbbi bejegyzésben, valamikor januárban.

Az indiánok farkasember történetei a koboldmajmon alapulhatnak? Drew Dzwonkowski alkotása.

A másik, nos sokkal hihetetlenebb feltételezés. És ez a goatman, másnéven kecskeember. Nos, ez elég zavaros részterülete a kriptozoológiának, így nem nagyon megyek bele. Van benne sátánizmus, fajok közti kereszteződésekkel folytatott kísérletek, sorozatgyilkos farmer, aki a kecskéiért akar bosszút állni. És a kecskeember éppúgy lehet az ókori görög mitológia faunjainak továbbélése a modern időkben, mint a szatírok a római mitológiában.

 Viszont a koboldmajom izmos hátsó végtagjai a leírások szerint hasonlít a patásokéra. A hegyes füleket simán hihetik szarvnak, ahogy a hosszú, kutyaszerű arc és lompos farok is félrevezető lehet az ijedt szemtanúk számára. Loren Coleman kriptozoológus teóriája szerint a kecskeember állítólagos észlelései alapulhatnak olyan páviánok leszármazottain, amiknek az ősei valahogy Afrikából Ázsián át átvándoroltak az Észak-Amerikai kontinensre.

Viszont, ha tényleg páviánok vándoroltak be a kontinensre, akkor miért nem terjedtek tovább Dél Amerikába, és miért nem szorították ki az ott élő szélesorrú majmokat? És ha már itt tartunk, akkor mit kezdtek volna az Észak-Amerika prérijein élő medvekutyákkal és más ragadozókkal?

Szóval szerintem ez az óvilági majom teória a koboldmajom megmagyarázására több sebből is vérzik. Két elképzelést is ismertettek most az állatunk létére.

Az első, hogy mégis főemlős, de egészen más útra lépett, mint az óvilági és újvilági majmok, hogy alkalmazkodjon a megváltozott körülményekhez. Kezdjük ott, hogy a lényünk feltételezett ősei valószínűleg már azelőtt jelen voltak a kontinensen.

Észak-Amerikában az eocénben éltek apró, mai értelembe vett főemlősök. Ezek a Notharctidae családba tartozó főemlősök a mai lemurokra és lórikra hasonlítottak, és bizonyos teóriák szerint a ma élő főemlősök ősei is közéjük tartoznak.

Egy Notharctus figyeli a naplementét. Ezen makiszerű főemlősök elterjedtek voltak szerte Eurázsiában és Észak Amerikában . Jerry LoFaro festménye.

Az eocénben több fajuk is élt az akkor még melegebb éghajlatú Észak-Amerika erdeiben. A Notharctus és rokonsága nappali életmódot folytattak, és bár nagyrészt gyümölcsökkel táplálkoztak, de a mai rokonaikhoz hasonlóan alkalmanként rovarokat és más gerincteleneket is elfogyaszthattak. Ezek az apró félmajmok valószínűleg sokáig élték volna a világukat, ha az nem változik meg. Az eocén időszak végén, 34 millió évvel ezelőtt a Föld éghajlata fokozatosan hűvösebb lett. Másrészt több rágcsálócsalád jelent meg ezekben az időkben, köztük a mókusok és a pelék. Ezek sokkal jobban alkalmazkodtak az új körülményekhez, és kiszorították az amerikai félmajmokat az élőhelyeikről.
Hogy én hova akarok kilyukadni? Hogy miért írtam le ezen történetet? Mert ezzel indul a kriptidünk feltételezett evolúciójának az útja. A rágcsálók kezdték el elfoglalni a Notharctus és más félmajmok ökológiai fülkéjét.
Tételezzük fel, hogy a genus egy fajának egyedei, hogy felülkerekedjenek a hirtelen mostohává vált körülményeken, több állati eredetű fehérjét kezdenek el fogyasztani. A későbbiekben már a gerinctelenek mellett már rájárnak az elhullott állatokra. Innentől már csak egy lépés, hogy a fákon élő rágcsálókra és madarakra vadásszanak.
Ha belegondolunk a főemlősök tökéletes vadászokká válhatnak, hisz előrenéző szemeikkel képesek a térérzékelésre, valamint fürgén mozoghatnak a lombkoronában. Igazából már csak alkalmazkodni kellett az új életmódhoz.
A végtagoknak hosszabbodni, izmosodni kellett, a fülek is meghosszabbodtak, hogy jobban meghallja a prédát neszezni a levelek között. Az elülső, már amúgy is ragadozókéhoz hasonló metszőfogak pedig meghosszabbodtak, hogy ezzel könnyebben megragadja a zsákmányállatot. A nyaki izmok nem a préda gerincének eltörésére találhatták ki. Így a ragadozó félmajmoknak más megoldás maradt, például megfojtani a zsákmányt.
A koboldmajom felé vezető következő evolúciós lépés a felszíni életre való áttéréssel és a méret megnövekedésével járt. Tételezzük fel, hogy a fák lombkoronájában vadászó főemlős nem specializálódott. Nem alakultak ki a meghosszabbodott végtagjai között bőrlebernyeg, ami a siklásban segíthette, nem lettek belőlük az újvilági majmokhoz hasonló fogófarokkal rendelkező, lesből támadó ragadozók. Bár lehet, hogy ilyen fajaik megjelenhettek, de mellettük még élhetett egy, az ősi formájukra emlékeztető faj. A következő változás, ami hathatott, a koboldmajom hipotetikus őseire a késő miocénben fellépő éghajlatváltozás, ami miatt az eddigi meleg éghajlatot fokozatos lehűlés követte.
Az erdők világszerte megritkultak, a helyüket füves mezők foglalták el. A növényevők közül egyre több, gyors lábú fűevő jelent meg, amiket követtek a hozzájuk alkalmazkodó gyors lábú, falkában vadászó és lesből támadó macska és kutyaféle ragadozók. Ez a változás felgyorsította a főemlősök evolúcióját is. Több eddigi erdőlakó faj alkalmazkodott a szavannai életmódhoz, mint a páviánok, vagy az ember ősei is. Valószínű, hogy a ragadozó félmajmoknak is alkalmazkodniuk kellett a talajlakó életmódhoz.

Ez a koboldmajom épp a zsákmányát fogyasztja a földön kuporogva. A mancsainak felépítése és több jellemzője alapján az ember azt hihetné, hogy egy ragadozó emlőssel van dolga. Sokkal esélyesebb, hogy a madagaszkári makikhoz hasonlóan fejlődött, de húsevő félmajom fajról van szó. Lakatos Ádám rajza.

Ez az alkalmazkodás lassú volt. Az erdők fokozatosan tünedeztek el, lassan kisebb foltokra szakadozta. Ezek minden kontinensen a főemlősök menedékei voltak. A felszínre is akkor jöhettek le, mikor két ilyen erdőfolt között kellett átkelni. Ez a szakasz a faj evolúciójában évezredekig is eltarthatott.
A végtagjai meghosszabbodtak és megerősödtek, hogy gyorsabban tudjanak futni. Ebben az alkalmazkodásban segíthette őket, a mellső lábaikon lévő karmok, amiket eredetileg a zsákmány megragadására használtak, de most már a kapaszkodást is biztosította a talajba, ezzel nagyobb gyorsulást és jobb manőverezést biztosítva az állatnak sprintelés közben.
Azonban a legnagyobb változás a hátsó lábak felépítésében történt, ami a kengurukéhoz hasonlít. A meghosszabbodott és megerősödött végtagok kezdetben abban segíthették eme teremtményeket, hogy sprintelés közben előrelökje őket, nagyobb sebességet elérve. Aztán a fejlődésük egy későbbi szakaszában képesek lehettek, hogy a hátsó lábukra álljanak, merev és hosszú farkukkal egyensúlyozva kenguru módjára ugráljanak. Ennek következtében az egykor még főemlősökre jellemző láb jobban kezdett hasonlítani a kengurukéra, annyiban, hogy három ujjuk maradt meg, míg a többi lassan elcsökevényesedett.

A Verreaux szifaka jellegzetes szökkenései emlékeztetnek a koboldmajom beszámolókban szereplő ugrására. Ezen faj egyedei 9-10 métert is képesek átugrani két fa között. Ugrás közben megerősödött hátsó lábaival löki el magát a kiindulási ponttól, és hosszú farkával egyensúlyozik.

Szóval egy idő után a koboldmajom miocéni őse megtanult négy lábon sprintelni, hasonlóan a huszármajmokhoz, és ha kell kenguru módjára szökkenni, hogy gyorsabban elkapja a prédáját, a miocéni prérin élő lovakat és a villásszarvú antilop rokonságába tartozó növényevőket.
Jó, de hogyan nőhetett meg egy apró lemurra emlékeztető gyümölcsevő állatka, egy egy 1,5 méter magas ragadozóvá? Épp ebben kell keresnünk a választ, azzal, hogy a félmajmok leszármazottai lassan húsevőké váltak, azzal megváltozott az életritmusuk is. A hús sokkal energiagazdagabb és nagyobb tápértékű táplálék, ami könnyen emészthető. Ezen élelem tulajdonsága segíthette, hogy ezen állatok mérete fokozatosan növekedjen.
De akkor miért nem ezek a lények lettek a csúcsragadozók, és miért farkasok, medvék, pumák és más macskafélék állnak a tápláléklánc csúcsán? A válasz, hogy mint ahogy egykor elődeiket a rágcsálók, a miocénban olyan ragadozók kezdték el kiszorítani, mint a kutya és macskafélék. Így hát a koboldmajomnak, hogy ne haljon ki, ismét alkalmazkodnia kellett.
Ezúttal éjszakai életmódra tért át, a fülei és a szemei megnagyobbodtak. Valamint az erdőségekben és a mocsarakban kezdett el lesni a zsákmányára, persze ezek mellett ráfanyalodhatott olyan ragadozók által hátrahagyott zsákmányára, mint a kardfogú macskafélék vagy a Borophaginae családba tartozó nagy kutyafélék.
Így ez a stratégia lehetővé tehette, hogy ezen titokzatos főemlősök fennmaradhassanak egészen  napjainkig. Na de, milyen életmódot élhetnek ezen a teremtmények?

Koboldmajom négy lábon. Nemes Boglárka ceruzarajza.

Nos, mint fentebb leírtam, ezen teremtmények főként éjszakai életmódot folytathatnak. Napközben barlangokban, földbe vájt üregekben (hogy más állatok hátrahagyott járataiban vagy saját maguk által ásottakat, azt nem tudom) húzhatják magukat. Mikor lenyugszik a nap, akkor indulnak vadászni.
Általában egyedül, de vannak történetek kisebb három-négy tagú csoportokról, amibe különböző méretű állatok vannak. Mindig a nagyobb tűnik a dominánsnak. Valószínűleg ezeket a csapatok vérségi kötelék alapján rendeződnek. Ha a madagaszkári makikat tekintjük példának ez esetben, akkor feltételezhetően ezeket a vadászcsapatokat a rangidős nőstény vezeti. A csapat többi tagja pedig azon utódai, akik vele maradtak.
A magányos egyedek feltételezhetően hímek, akik magányosan keresnek zsákmányt, és csak párzási időszakban csatlakoznak a nőstényekhez. Feltételezhetően a szarvastól kezdve egészen kisebb madarakig bármit elejthet. De a hús mellett ehet gyümölcsöket és más növényi eredetű tápanyagot, mivel alapjaiban véve mindenevő.

A koboldmajom talán nem egészen adta fel őseinek famászó életmódját. Hogy kikémlelje az előtte lévő területet, vagy hogy menedéket reméljen az esetleges ragadozók elől, akkor felmászhat a fák tetejére, ahogy ez az anyaállat is teszi. Nemes Boglárka ceruzarajza.

Ahogy a csotó indiánok történetei és az észlelések nagy része is leírja, az állat előszeretettel ront ki a rejtekhelyéről és rohanja le a zsákmányát, vagy a területén áthaladó, ő általa veszélyesnek ítélt teremtményeket. Tehát, valószínű a lény létezése.
Aki azt mondja, hogy a főemlősök csak trópusi éghajlaton képesek fennmaradni, az gondoljon csak a 4000 méter felett élő himalájai makákóra, vagy a japán makákóra, ami képes túlélni olyan helyeken is, ahol télen -15 fokra is leesik a hőmérséklet.
Azonban van egy másik lehetséges válasz is arra a kérdésre, hogy mi lehet a koboldmajom. Talán nem is főemlős. Mi van ha valójában a Mosómedvefélék (Procyonidae) családjába tartozik.
Véleményem szerint ez az család nagyon ígéretes evolúciós szempontból. Jól alkalmazkodnak bármilyen körülményhez. Gondoljunk csak a mosómedvére, ami ugye már a városokban is megvetette a lábát, és már az Európai kontinensen is megjelent. Ha esetleg a ma élő nagytermetű ragadozók, mint a macskák, medvék és kutyák kihalnának, akkor a mosómedvék szerintem jó eséllyel szállnának be a megüresedett helyekért folytatott evolúciós versenybe. Sőt, talán a következő intelligens faj is a Procyonidae családból kerülhetne ki az emberiség után.
Azonban gondoljunk csak bele, hogy mi van ha már kifejlődött egy ilyen fajuk? A koboldmajom arca igen csak kutyaszerű, ahogy hegyes fülei és nagy előreálló szemei. Valamint lompos farka is erre utalhat. És ott van az, hogy képes két lábra állni.

Bizony, a mosómedvéknél elterjedt szokás, hogy a két lábukra állnak, hogy megfigyeljék a környezetüket, vagy hogy szabaddá váljon a mellső lábuk. Erről a testtartásról bárkinek a koboldmajom jutna az eszébe.

Nos, a mosómedvék képesek a két hátsó lábukra állni, míg táplálkoznak. A ragadozók eme családja evolúciós időben mérve 20 millió éve létezik a bolygón. Talán kialakult egy olyan genusuk, ami képessé vált arra, hogy időlegesen ne csak két lábon járjon, hanem így gyorsabban is tudjon mozogni.
Észak-Amerikában talán a miocén folyamán kialakult belőlük egyfajta lesből támadó ragadozó, ami éjszakai életmódot folytatott, vagy a nagyobb ragadozók által hagyott maradékon éldegélt.

A mosómedve és rokonai képesek időlegesen két lábra állni. Lehetséges, hogy a "koboldmajom" a család egy olyan genusának tagja, minek lábainak felépítése lehetővé teszi, hogy hosszabb ideig maradjon ebbe a pozícióba, és kengurumódjára szökkenni? Lakatos Ádám alkotása.

Az evolúciónak rengeteg ideje volt, van és lesz arra, hogy különleges és változatos élőlényeket hozzon létre, hogy fenntartsa bolygónk ökoszisztémáját.
Ha a koboldmajom nem létezik, akkor talán évmilliókkal később jövőben fog kialakulni egy hozzá hasonló állat, talán nem Észak-Amerikában, hanem Délkelet-Ázsia területén az ott élő koboldmakikból. Hisz a Föld képe folyamatosan változik.
És a rajta élő élőlények pedig folyamatosan adaptálódnak. És ez akkor is lesz, miután, az emberiség így vagy úgy, de eltűnik a Földről.

Ha tetszett a bejegyzés és nem szeretnél lemaradni ehhez hasonló érdekességekről a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon, vagy iratkozz fel a kapcsolodó Youtube csatornára.