Tiriarnaq - Menyétmedve, avagy minden jegesmedvék királya?

A jegesmedve a ma élő, legnagyobb, ismert, szárazföldi húsevő emlős. Azonban életterét, így fennmaradását az emberi vadászat mellett a globális felmelegedéssel járó klímaváltozás is fenyegeti, a kihalás szélére taszítva a fajt. Azonban ugyanez a jelenség tette lehetővé, hogy a jegesmedve egy eddig ismeretlen fajának vagy alfajának maradványaira bukkanjanak rá. Ezen teremtménynek a híre megelőzte felfedezését, mivel a helyi inuitok mitológiájában felbukkan Tiriarnaq, magyarul menyétmedve néven. Viszont úgy nézz ki, hogy nem csak a régmúlt idők mitikus világában él eme teremtmény, hanem ha hihetünk néhány szemtanúnak napjainkban is fennmaradt Kanada és Alaszka hideg tájain.

A történet 2014-ben kezdődött az Alaszka északi partjain fekvő Barrow (a helyiek nyelvén Utqiaġvik) településétől néhány mérföldnyire fekvő Walapka régészeti lelőhelyen. Ezen a területen 1300 évvel ezelőtt a Birnirk kultúrához tartozó inuitok éltek. Ezek az emberek negyedik század és a tizenkettedik század között éltek Alaszka északi partjain. A birnirk inuitok kis, családi közösségekben éltek. Elsősorban fókákra vadásztak, de sok más eszközük (lándzsa, nyíl és íj, kések) volt arra, hogy olyan szárazföldi állatokat ejtsenek el, mint a karibu. És talán gyakran találkoztak egy, a tundrán vadászó, nagytermetű medvével, amelyet a nyelvükön tiriarnaqnak vagyis "menyétnek" neveztek el.

Épp úgy, mint ahogy az a vadász is, aki talán rénszarvasok után járt a tundrán, I.u 670 - I. u. 800 közötti időszakban. A férfi lándzsáját szorongatva követte zsákmánya nyomát, mikor a távolban meglátott valamit. A félelmét legyőzte a kíváncsisága, és közelebb lopakodott. Talán a történetünk hőse kenujával a jégtáblák között cirkálva, fókákra vadászva már látott jegesmedvét. Elsőre azt gondolhatta az előtte lévő állatról, hogy az. De közelebb lopakodva rögtön kiszúrta, hogy sokkal soványabb az általa látott medvéknél, viszont nagyobb és izmosabb. Az inuit az egyik szikla mögé rejtőzött, az állat elől, de az már kiszúrhatta és a vadászra morrant. Az pedig annyira megrettent a számára idegen állattól, hogy azonnal támadt. Az állat holtan terült el előtte, a vadász pedig levágta a zsákmányának fejét, megnyúzta bőrét és elindult vissza törzsének táborhelyére, ahol hősként üdvözölhették. A húst tűzben égette le a koponyáról és életének hátralévő részében győzelmi trófeaként őrizte. Az állat bundájából új anorákot készíthetett magának, míg a többi csontjából szobrokat faraghatott. Aztán a törzs hátrahagyta a táborhelyüket, és valamiért a koponyát is. Hogy egy hirtelen jött vihar, vagy egy rivális népcsoport üldözte el őket a területükről, az kérdéses. Annyi biztos, hogy a menekülés hevében elkeveredett a nagy becsben tartott koponya. Végül az évszázadok alatt a föld alá került, ahogy a terület képe lassan változott.
Végül egy évezreddel később, 2014. szeptemberére újra megváltoztak a Föld körülményei, az éghajlat egyre inkább melegedett, ami azzal járt, hogy a sarki régióban az örökké fagyott talaj felengedett. És előkerült a vadász által elejtett különös medve koponyája is. A maradványokra Anne Jensen, helyi származású régész bukkant rá. Az ő elmondása szerint ilyen nagy jegesmedve koponyát még nem talált.

Walapka régészeti lelőhely. Itt került elő az ominozus koponya.

Bár arra kérdésre, hogy a menyétmedve egy különálló medvefaj, a jegesmedve egy alfaja, vagy egy helyi változata (körülbelül, mint farkasnak a puli, vagy a bernáthegyi) csak a genetikai vizsgálatok adhatják meg a választ (természetesen ezek eredményéről hírt adok a blogon), de talán érdemes azokkal a jelentésekkel is foglalkozni, amik azt sugallják, hogy a tiriarnaq napjainkban is él. A kanadai Északnyugati körzethez tartozó Sachs öbölben élő inuitok gyakran láttak nagy, becslésük szerint három méteres medvéket, amelyeket a többi jegesmedvétől nyúlánk alkatuk és hosszú nyakuk különbözteti meg. Egy helybeli vadász elmondása szerint a nyolcvanas évek elején elmentek a Kanadához tartozó Phillips-szigetekre, hogy elejtsenek egy ilyen medvét. Azonban csak lábnyomokra bukkantak, amelyek sokkal nagyobbak és kerekebbek voltak, mint egy normál jegesmedve lábnyoma. Szemléltetésként a méretük akkora volt, hogy egy felnőtt férfi mind a két lábával beleállhatott volna, de még így is lett volna bennük üres hely. A kutakodás folyamán elfogyott a benzinük, így vissza kellett térniük a kikötőbe, vagy a tengeren ragadnak. Egy ugyan ebbe a törzsbe tartozó férfi 1979-ben látott egy hasonló, a leírása szerint csupa izom medvét Abban az évben még háromszor láttak hasonló állatokat.
A szintén ezen a környéken élő palutauk törzshöz tartozó egyik vadász szerint az inuitok két jegesmedvét különböztetnek meg: van a "sovány medve" és van a "teli medve", a sovány medve elérheti a négyméteres hosszt is.

Nemes Boglárka akvarellje

Van esély rá, hogy bármi is a menyétmedve, még a mai napig fennmaradt Kanada és Alaszka félreeső vidékein. Viszont nagy kérdés, hogy mi is formálhatta ilyenné, ha tényleg egy különálló fajról vagy alfajról van szó, és miféle evolúciós út állhat mögötte. Előbb lássuk az inuitok mitológiájában lévő beszámolókat. Ugyebár annak ellenére, hogy sokkal nagyobb, mint a közönséges jegesmedve, ennek ellenére sokkal könnyebb felépítésű.  Az inuitok szerint nagyon gyors állat. A közönséges jegesmedve is képes elérni a 40 km/órás sebességet is. Ez pedig fontos tulajdonság lehet a tiriarnaqnál, amely rokonával ellentétben a tundrákon keresi a zsákmányát. Tudni kell, hogy a közönséges jegesmackó, amely az északi jégmezők déli peremét népesíti be, ritkán lép a szárazföldre, sőt vannak olyan példányok, amelyek egész életüket az összefüggő jégtáblákon töltik, ahol fókákra vadásznak.
A menyétmedve ősei talán olyan jegesmedvék lehettek, amelyek valamilyen okból egész életüket a szárazföldön kezdték el tölteni. Mivel a tundra nem volt olyan gazdag zsákmányállatban, mint a sarki óceán, ezért ezeknek a jegesmedvéknek új zsákmányállat vadászatához kellett alkalmazkodniuk: a karibuéhoz. A rénszarvas képes elérni a 60-80 kilométer per órás sebességet. Így az új préda üldözéséhez a jegesmedvék testalkatának változnia kellett. Sokkal áramvonalasabb és nyúlánkatt lett, és izmosabb. A zsírréteg megmaradt, de sokkal vékonyabb lett, hogy a zsákmány üldözéséhez alkalmazkodott medvéket ne zavarja a futásban.

A képen egy fiatal példány próbál elejteni egy karibut. Ahhoz, hogy elérje a felnőttkori méretet minden csepp állati fehérjre szüksége lehet. Feltételezhetően a menyétmedve is téliálmot alszik, mint távoli vagy közeli rokona. Hogy túlélje ezt az időszakot, ehhez minden falatra szüksége van. Nemes Boglárka akvarellje

Azonban úgy fest, hogy a menyétmedve napjainkra annyira megritkult, hogy már csak elvétve lehet találkozni velea vadonban. Ebbe közrejátszhat az éghajlatváltozás, mint a régi, emberi vadászat. Hogy hol bújkálhat? Talán üregeket áss  a felengedőben lévő sarki talajban, vagy természetes sziklákon lapul meg, vagy az is lehet, hogy csak úgy elsétál az egyszerű nézelődők szeme előtt, mert azok közönséges jegesmedvének nézik.

Menyétmedve anya a bocsaival. Nemes Boglárka akvarellje.

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél ehhez hasonló érdekességeket olvasni a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon.