A vándorgalamb több százezres nagyságrendű rajai egykor hatalmas, égi áradatként tették meg a Kanada és az USA északkeleti részétől egészen a Kubáig és Mexikóig tartó hatalmas távolságot, minden évben. A vándorló állatok tömege 500 kilométeren át húzódtak, ellepve az eget és eltakarva a napot.
Csodálatos látvány lehetett, addig, míg az európai telepesek rá nem jöttek, hogy a vándorgalambnak milyen ízletes is a húsa...
Azonban a vándorgalamb élő példányait látni vélték a vadonban.
A vándorgalamb kihalása rendhagyó - és minden kihaláshoz hasonlóan, mert a természet zokog, mikor eltűnik egy újabb faj - tragikus is. Először is azért, mert a saját környezetében ez a madár az egyik leggyakoribb volt. Az ismert, emberek által kipusztított madarak többsége általában szigetekhez hasonló, elszigetelt földdarabokon él, és röpképtelen, gondoljatok csak a moára, a dodóra és a társaikra. A kihalása olyasmi esemény, mint ha hazánkban kipusztulna minden házi veréb, vagy cinege.
Az európai telepesek megérkezéséig a vándorgalambok rajait nem igen háborgatták az amerikai őslakos törzsek. Sőt szent madárként tisztelték az állatokat. A huron indiánok csak 12 évente ejtettek el egy-egy vándorgalambot, mivel úgy hitték, hogy a halott őseik szelleme ilyenkor madárrá változik. A húsukat ilyenkor rituálisan elfogyasztották, úgy tartva, hogy ezzel egyesülnek az elődeikkel. Ilyenkor is csak az alacsonyan szálló madarakat dobták meg kövekkel és botokkal. Egyes törzseknél pedig tabunak számított a madarak fészkelőhelyeinek megzavarása.
A helyzet, a telepesek megérkeztével és letelepedésével változott meg. A galambok, amik egyébként magevők voltak, előszeretettel keresték fel a búzaföldeket, ahol megdézsmálták a búzakalászokat. A földművelők tűzzel és vassal kezdték el irtani a vándorgalambok állományait. Megtalálva a fészkeiket, alattuk ként égettek, ami elkábította szerencsétlen állatokat.
Az ilyen írtóhadjáratok maximum csak visszavetették volna a galambok populációját, de azonban kiderült, hogy a madarak húsa finom. Hamarosan egész iparág épült a vándorgalambok elejtésére, feldolgozására és szállítására. A madarak egyedszáma folyamatosan csökkenni kezdett. Az 1890-es években már csak pár tucatnyi madárból álló csapatokat láttak. Az utolsó vadon élő példányt 1900-ban ejtették el az Ohio államban található Pike város közelében.
John. F. Lacey Iowa állam republikánus kongresszusi képviselője ugyanebben az évben terjesztette elő Természetvédelmi Törvényét, amelynek tragikus módon pont a vándorgalamb eltűnése adta az indokot. Azonban ekkora a faj hivatalosan kipusztult a vadonban, ötven év alatt sikerült az embereknek kipusztítani ezeket a csodálatos madarakat a vadonból. A faj utolsó példánya még fellehetőek voltak az USA állatkertjeiben.
Charles Otis Whitman a Chigagoi Egyetem professzorának volt egy tucatnyi madárból álló vándorgalamb csapata, azonban 1906-ra csak öt maradt. Szaporítani lehetetlenség volt őket, mivel a madarak ugyanabból a fészekaljból származtak. Withman az egyik tojót Marthát átadta a Cincinnati állatkertnek. Az igazgatóság 15 000 dollárt kínált fel annak, aki kerít egy hím állatot Martha mellé. Azonban már nem találtak, így Martha magányosan halt meg 1914. szeptember elsején.
Csodálatos látvány lehetett, addig, míg az európai telepesek rá nem jöttek, hogy a vándorgalambnak milyen ízletes is a húsa...
Azonban a vándorgalamb élő példányait látni vélték a vadonban.
A vándorgalamb kihalása rendhagyó - és minden kihaláshoz hasonlóan, mert a természet zokog, mikor eltűnik egy újabb faj - tragikus is. Először is azért, mert a saját környezetében ez a madár az egyik leggyakoribb volt. Az ismert, emberek által kipusztított madarak többsége általában szigetekhez hasonló, elszigetelt földdarabokon él, és röpképtelen, gondoljatok csak a moára, a dodóra és a társaikra. A kihalása olyasmi esemény, mint ha hazánkban kipusztulna minden házi veréb, vagy cinege.
Az európai telepesek megérkezéséig a vándorgalambok rajait nem igen háborgatták az amerikai őslakos törzsek. Sőt szent madárként tisztelték az állatokat. A huron indiánok csak 12 évente ejtettek el egy-egy vándorgalambot, mivel úgy hitték, hogy a halott őseik szelleme ilyenkor madárrá változik. A húsukat ilyenkor rituálisan elfogyasztották, úgy tartva, hogy ezzel egyesülnek az elődeikkel. Ilyenkor is csak az alacsonyan szálló madarakat dobták meg kövekkel és botokkal. Egyes törzseknél pedig tabunak számított a madarak fészkelőhelyeinek megzavarása.
A helyzet, a telepesek megérkeztével és letelepedésével változott meg. A galambok, amik egyébként magevők voltak, előszeretettel keresték fel a búzaföldeket, ahol megdézsmálták a búzakalászokat. A földművelők tűzzel és vassal kezdték el irtani a vándorgalambok állományait. Megtalálva a fészkeiket, alattuk ként égettek, ami elkábította szerencsétlen állatokat.
Az ilyen írtóhadjáratok maximum csak visszavetették volna a galambok populációját, de azonban kiderült, hogy a madarak húsa finom. Hamarosan egész iparág épült a vándorgalambok elejtésére, feldolgozására és szállítására. A madarak egyedszáma folyamatosan csökkenni kezdett. Az 1890-es években már csak pár tucatnyi madárból álló csapatokat láttak. Az utolsó vadon élő példányt 1900-ban ejtették el az Ohio államban található Pike város közelében.
 |
| "...a távolból robajló, vagy inkább mennydörgésszerű hangot hallottunk. Mintha több ezer vágtató ló patája csattogott volna a földön. De az ég derült volt, sehol egy felhő. A hang egyre erősödött és közeledett. Megdöbbenten meredtem az égre, és a vándorgalambok több milliónyi egyede tömör falként zúgott el felettem." írta Simon Pokagon, a potawatomi indiánok törzsfőnöke 1850-re. Ekkora már 50 000 vándorgalambot is feldolgozhattak naponta. |
Charles Otis Whitman a Chigagoi Egyetem professzorának volt egy tucatnyi madárból álló vándorgalamb csapata, azonban 1906-ra csak öt maradt. Szaporítani lehetetlenség volt őket, mivel a madarak ugyanabból a fészekaljból származtak. Withman az egyik tojót Marthát átadta a Cincinnati állatkertnek. Az igazgatóság 15 000 dollárt kínált fel annak, aki kerít egy hím állatot Martha mellé. Azonban már nem találtak, így Martha magányosan halt meg 1914. szeptember elsején.
Hivatalosan ezzel pusztult ki a Vándorgalamb mint faj, vagy még sem?
 |
| Martha, az utolsó (?) ismert élő vándorgalamb |
1929-ben Phillip Hadley a Michigani Egyetem bakteriológusa éppen egy régi barátjával, Foarddal vadászott Mitchigan északi részén. Hadley az egyik fán észrevett egy galambra emlékeztető madarat, hegyes farokkal. A professzor már emelte volna a puskáját, hogy lelője az általa addig nem látott madarat, de az elrepült. Foard is látta, és szerinte egy vándorgalambot látott a férfi, amiből fiatal korában hatalmas rajokat látott. Ugyanebben az évben az észlelés helyszínétől 16 kilométerre egy Robert H. Wright Munissing nevű férfi az M-28-as egy madárpárt látott elrepülni, amit a férfi szintén vándorgalambként azonosított. Egy másik szemtanú Dr. Samuel R. Landes egy tizenöt madárból álló rajt látott elrepülni, szintén vándorgalambként azonosította. Mind a két férfi megélte azt az időszakot, amikor a vándorgalambokat százával ölték a húsukért, és a saját bevallásuk szerint részt vettek ezeken a vadászatokon az 1870-es években.
Azonban még így is lehetséges, hogy ezek a megfigyelések csak annyit jelentenek, hogy a vándorgalambok utolsó egyedei fennmaradtak az 1930-as évekig az ember nem járta vadonban. Viszont mi van a későbbi, ez utáni észlelésekkel?
2016. augusztus 4-dikén egy John G. becenevű madármegfigyelő a Pennsylvanniai, Black Yard városában épp kilépett az udvarára, mikor a közelben lévő, halott cseresznyefán egy különös, nagy termetű galambot látott. A férfi elsőre nem tudta azonosítani, de mikor a madár kidüllesztette a begyét, a férfinak egyből feltűnt a madár lilás-piros színezete, ami itt-ott barnássárgába fordult. Ilyet eddig csupán a vándorgalamb kitömött, múzeumi példányain látott.
A férfi azonnal előkapta a fényképezőgépét, és csinált néhány fényképet a madárról.
Ez csak az egyik több észlelésből a 2000-es évekből, és a legérdekesebb is. Ha esetleg szeretnétek többet olvasni ezekről, akkor ezen a HoriconBirds.com honlapon megtalálhatjátok összegyűjtve. A megfigyelők mindegyike úgy gondolja, hogy valóban vándorgalambot láttak. Véleményem szerint lehetséges, hogy egy olyan nagyszámú madárfajt, mint a vándorgalamb nem pusztulhat ki maradéktalanul.
Ez az állat nagy területeken volt őshonos, szóval alkalmazkodóképes, és talán lehetséges, hogy élnek még populációi elszigetelt területeken. Igaz, kevés állatból állók, de van. Sőt, talán az is elképzelhető, hogy az őket szent állatnak tartó huronok néhány fiókát elrejtettek...
Jó, ez elég fantasztikus és romantikus elképzelés.
És szerintem ezekre a madarakra nem mondható rá, hogy talán egy másik galambfajjal, a Sirató gerlével (Zenaida macroura) tévesztették össze. A vándorgalambnak elég feltűnő mintázata volt, ahogy az utóbbi madárfélének is...
Viszont ha a vándorgalamb populációi nem maradtak fenn a természetben, attól még a faj visszatérhet az élők sorába. A Revive &Restore Kezdeményezés, amely olyan kihalt állatfajok klónozását tervezi, mint a Királyharkály, a Dodó, vagy a Gyapjas Mammut, elsősorban a vándorgalamb visszahozását akarja véghezvinni. A projekt tudósai szerint a madarat könnyen lehet klónozni, hogy ha a legközelebbi élő rokonának, a sávosfarkú galam DNS-ét írnák át. A vándorgalamb örökítőanyagát a múzeumban található, kitömött példányok adnák.
Miután a klónozás sikerült, és ki kelnek az új vándorgalamb fiókák, innentől már csak az állatkertekben kellene őket szaporítani. Ez utóbbi könnyű lenne, mivel fogságban a legritkább galambfajok is szaporodnak. Onnantól pedig a madaraknak már csak élőhelyet kell teremteni az újraerdősítéssel.
Persze a vándorgalamb klónozása elsőre úri passziónak tűnhet, de...
Ezek a madarak elsősorban magevők voltak, így számtalan növény terjedését is ők segítették elő. Valamint az emberiségnek itt lenne a lehetőség, hogy a sok hibája közül az elsőt jóvá tegye egy kihalt állatfaj visszahozásával.
Ha léteznek a vadonban vándorgalamb populációk még, ha nem...
Források:
ShukerNature
HoriconBirds
ReviveStore
Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél ehhez hasonló érdekességeket olvasni a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon.
Azonban még így is lehetséges, hogy ezek a megfigyelések csak annyit jelentenek, hogy a vándorgalambok utolsó egyedei fennmaradtak az 1930-as évekig az ember nem járta vadonban. Viszont mi van a későbbi, ez utáni észlelésekkel?
2016. augusztus 4-dikén egy John G. becenevű madármegfigyelő a Pennsylvanniai, Black Yard városában épp kilépett az udvarára, mikor a közelben lévő, halott cseresznyefán egy különös, nagy termetű galambot látott. A férfi elsőre nem tudta azonosítani, de mikor a madár kidüllesztette a begyét, a férfinak egyből feltűnt a madár lilás-piros színezete, ami itt-ott barnássárgába fordult. Ilyet eddig csupán a vándorgalamb kitömött, múzeumi példányain látott.
A férfi azonnal előkapta a fényképezőgépét, és csinált néhány fényképet a madárról.
Ez csak az egyik több észlelésből a 2000-es évekből, és a legérdekesebb is. Ha esetleg szeretnétek többet olvasni ezekről, akkor ezen a HoriconBirds.com honlapon megtalálhatjátok összegyűjtve. A megfigyelők mindegyike úgy gondolja, hogy valóban vándorgalambot láttak. Véleményem szerint lehetséges, hogy egy olyan nagyszámú madárfajt, mint a vándorgalamb nem pusztulhat ki maradéktalanul.
 |
| John James Audubon festménye |
Ez az állat nagy területeken volt őshonos, szóval alkalmazkodóképes, és talán lehetséges, hogy élnek még populációi elszigetelt területeken. Igaz, kevés állatból állók, de van. Sőt, talán az is elképzelhető, hogy az őket szent állatnak tartó huronok néhány fiókát elrejtettek...
Jó, ez elég fantasztikus és romantikus elképzelés.
És szerintem ezekre a madarakra nem mondható rá, hogy talán egy másik galambfajjal, a Sirató gerlével (Zenaida macroura) tévesztették össze. A vándorgalambnak elég feltűnő mintázata volt, ahogy az utóbbi madárfélének is...
 |
| Siratógerle |
Miután a klónozás sikerült, és ki kelnek az új vándorgalamb fiókák, innentől már csak az állatkertekben kellene őket szaporítani. Ez utóbbi könnyű lenne, mivel fogságban a legritkább galambfajok is szaporodnak. Onnantól pedig a madaraknak már csak élőhelyet kell teremteni az újraerdősítéssel.
Persze a vándorgalamb klónozása elsőre úri passziónak tűnhet, de...
Ezek a madarak elsősorban magevők voltak, így számtalan növény terjedését is ők segítették elő. Valamint az emberiségnek itt lenne a lehetőség, hogy a sok hibája közül az elsőt jóvá tegye egy kihalt állatfaj visszahozásával.
Ha léteznek a vadonban vándorgalamb populációk még, ha nem...
ShukerNature
HoriconBirds
ReviveStore
Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél ehhez hasonló érdekességeket olvasni a Kriptozoológia világából, akkor kedveld a blog Facebook oldalát, vagy kövesd Instagrammon.
A magam részéről az ilyen klónozást sima fajhamisításnak tartom. Mint amikor mai eszközökkel előállítanak egy középkori páncélt. Csak annak nincsenek következményei, míg az élőknek lennének.
VálaszTörlésTalán nem vagyok egyedül a véleményemmel...